
2018. március 4. 20.00-22.00
Más helyszín
Mozart-nap zárókoncert
A Zeneakadémia saját szervezésű programja
Rost / Bogányi
Mozart
Ch'io mi scordi di te – koncertária, K. 505
Mozart
22. (Esz-dúr) zongoraverseny, K. 482
Mozart
Ah, chi mi dice mai (ária a Don Giovanniból)
Mozart
Porgi, amor, qualche ristoro (ária a Figaró házasságából)
Mozart
Ah! Fuggi il traditor (ária a Don Giovanniból)
Mozart
41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)
Ch'io mi scordi di te – koncertária, K. 505
Mozart
22. (Esz-dúr) zongoraverseny, K. 482
Mozart
Ah, chi mi dice mai (ária a Don Giovanniból)
Mozart
Porgi, amor, qualche ristoro (ária a Figaró házasságából)
Mozart
Ah! Fuggi il traditor (ária a Don Giovanniból)
Mozart
41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)
Wolfgang Amadeus Mozart: Áriák
„Jelenet és rondó, zongoraszólóval; Storace kisasszony és magam számára”. A szöveget („Ch’io mi scordi di te – Non temer amato bene”) Mozart már az Idomeneóban, Ilia és Idamentes III. felvonásbeli szerelmi jelenetében megzenésítette. Néhányan azt feltételezik, hogy a szöveg ismételt megzenésítése egy személyes üzenet megfogalmazását szolgálja. Anna Storace londoni énekesnő 1783-ban érkezett Itáliából Bécsbe. Az ünnepelt és ragyogó tehetségű művésznő volt Mozart Figarójának első Suzannája. 1787-ben hagyta el Bécset, az ária az őt búcsúztató hangversenyen hangzott el, Mozart személyes közreműködésével. A szöveg erre a „búcsú-szituációra” utal: „Hogy elfeledkeznék rólad?!” – kérdezi szenvedéllyel Idamentes a recitativóban. „Ne félj, drága szerelmem, a szívem örökké veled marad” – válaszol az ária szövege.
A Don Giovanni legérdekesebb, legösszetettebb női karaktere kétségtelenül Donna Elvira. A már-már betegesen kapcsolatfüggő, ugyanakkor mély érzésű és igazságtisztelő, a megbocsátásban túlzóan is nagyvonalú figurát Mozart és Da Ponte igen változatos helyzetekben, azaz áriaszituációkban lépteti fel. Álmodozó és sérelmein felülemelkedni képes karakterét a pompás „Ah, chi mi dice mai” kezdetű áriában ismerjük meg, határozott (Zerlina ártatlanságát kell megvédenie), ellentmondást nem tűrő hangját a pedig a rövid, „Ah! Fuggi il traditor” áriában hallatja. Mozart áriái gyakran keltenek olyan hatást, mintha tűpontos pszichológiai analízisek lennének. E tekintetben (is) igazi ékkő a Grófnő melankolikus, rezignált, mégis érzelmektől izzó kavatinája a Figaró házasságában („Porgi, amor, qualche ristoro”). Fodor Géza írta, hogy ebben az áriában a „Grófné életének egész megoldhatatlan problémájáról van szó.”
Wolfgang Amadeus Mozart: 22. (Esz-dúr) zongoraverseny, K. 482
Az 1785 végén írt Esz-dúr zongoraverseny a Figaro házasságával párhuzamosan született. Bemutatóján legalább akkora sikert aratott, mint az opera: a c-moll hangnemű második tételből ráadást követelt a publikum: kit tudja, talán e tétel fátyolos melankóliája a Grófnő alakját juttatta eszükbe.
Wolfgang Amadeus Mozart: 41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)
Mozart utolsó három szimfóniájáról (1788) már a 19. században is úgy gondolták, hogy a „zeneművészet égboltjának legfényesebb csillagai”. A C-dúr szimfónia pedig nemcsak a publikumot, hanem a zenésztársadalmat is lenyűgözte. A szimfónia különösen gyakran hivatkozott tétele a virtuóz kontrapunktikus technikával kialakított finálé. A romantikában elterjedő elnevezés – szimfónia a zárófúgával – is erre a tételre terelte a figyelmet. A négy hanggal induló téma Mozart kedvelt és gyakran feldolgozott motívuma, azonos egy gregorián Magnificat-dallam kezdetével. A témafej az 1774 és 1776 között írt salzburgi egyházi műveiben többször is felbukkan. Ez a téma már akkor is könnyen alkalmazkodott az ellenpontos komponálás követelményeihez. Ám Mozart a tétel további anyagait (a szonátaforma szerint az átvezetés témáját, a melléktémát, és a zárótémát) is kontrapunktikus technikával fejleszti. A mesteri szövedék csúcspontjaként, a tétel kódájában a négy téma egy időben szólal meg. Úgy tartják, hogy a „Jupiter-szimfónia” elnevezést a Londonban élő német koncertvállalkozó, Haydn „londoni” szimfóniáinak megrendelője, Johann Peter Salomon találta ki és terjesztette el.
„Jelenet és rondó, zongoraszólóval; Storace kisasszony és magam számára”. A szöveget („Ch’io mi scordi di te – Non temer amato bene”) Mozart már az Idomeneóban, Ilia és Idamentes III. felvonásbeli szerelmi jelenetében megzenésítette. Néhányan azt feltételezik, hogy a szöveg ismételt megzenésítése egy személyes üzenet megfogalmazását szolgálja. Anna Storace londoni énekesnő 1783-ban érkezett Itáliából Bécsbe. Az ünnepelt és ragyogó tehetségű művésznő volt Mozart Figarójának első Suzannája. 1787-ben hagyta el Bécset, az ária az őt búcsúztató hangversenyen hangzott el, Mozart személyes közreműködésével. A szöveg erre a „búcsú-szituációra” utal: „Hogy elfeledkeznék rólad?!” – kérdezi szenvedéllyel Idamentes a recitativóban. „Ne félj, drága szerelmem, a szívem örökké veled marad” – válaszol az ária szövege.
A Don Giovanni legérdekesebb, legösszetettebb női karaktere kétségtelenül Donna Elvira. A már-már betegesen kapcsolatfüggő, ugyanakkor mély érzésű és igazságtisztelő, a megbocsátásban túlzóan is nagyvonalú figurát Mozart és Da Ponte igen változatos helyzetekben, azaz áriaszituációkban lépteti fel. Álmodozó és sérelmein felülemelkedni képes karakterét a pompás „Ah, chi mi dice mai” kezdetű áriában ismerjük meg, határozott (Zerlina ártatlanságát kell megvédenie), ellentmondást nem tűrő hangját a pedig a rövid, „Ah! Fuggi il traditor” áriában hallatja. Mozart áriái gyakran keltenek olyan hatást, mintha tűpontos pszichológiai analízisek lennének. E tekintetben (is) igazi ékkő a Grófnő melankolikus, rezignált, mégis érzelmektől izzó kavatinája a Figaró házasságában („Porgi, amor, qualche ristoro”). Fodor Géza írta, hogy ebben az áriában a „Grófné életének egész megoldhatatlan problémájáról van szó.”
Wolfgang Amadeus Mozart: 22. (Esz-dúr) zongoraverseny, K. 482
Az 1785 végén írt Esz-dúr zongoraverseny a Figaro házasságával párhuzamosan született. Bemutatóján legalább akkora sikert aratott, mint az opera: a c-moll hangnemű második tételből ráadást követelt a publikum: kit tudja, talán e tétel fátyolos melankóliája a Grófnő alakját juttatta eszükbe.
Wolfgang Amadeus Mozart: 41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)
Mozart utolsó három szimfóniájáról (1788) már a 19. században is úgy gondolták, hogy a „zeneművészet égboltjának legfényesebb csillagai”. A C-dúr szimfónia pedig nemcsak a publikumot, hanem a zenésztársadalmat is lenyűgözte. A szimfónia különösen gyakran hivatkozott tétele a virtuóz kontrapunktikus technikával kialakított finálé. A romantikában elterjedő elnevezés – szimfónia a zárófúgával – is erre a tételre terelte a figyelmet. A négy hanggal induló téma Mozart kedvelt és gyakran feldolgozott motívuma, azonos egy gregorián Magnificat-dallam kezdetével. A témafej az 1774 és 1776 között írt salzburgi egyházi műveiben többször is felbukkan. Ez a téma már akkor is könnyen alkalmazkodott az ellenpontos komponálás követelményeihez. Ám Mozart a tétel további anyagait (a szonátaforma szerint az átvezetés témáját, a melléktémát, és a zárótémát) is kontrapunktikus technikával fejleszti. A mesteri szövedék csúcspontjaként, a tétel kódájában a négy téma egy időben szólal meg. Úgy tartják, hogy a „Jupiter-szimfónia” elnevezést a Londonban élő német koncertvállalkozó, Haydn „londoni” szimfóniáinak megrendelője, Johann Peter Salomon találta ki és terjesztette el.
Jegyár:
2 000, 3 000, 4 000 ft