„Sei Solo a Violino senza Basso accompagnato” – ez a szerény, rövid cím szerepel Johann Sebastian Bach Hat szólószonáta és -partita hegedűre (BWV 1001–1006) címmel közismertté vált sorozatának címlapján. A ciklus – szerzőjének több más alkotásához hasonlóan – egyszerre vég- és kiindulási pont: a 17. század végi, Heinrich Ignaz Franz von Biber, Johann Paul Westhoff és Johann Jakob Walther nevével fémjelzett német polifon hegedűirodalom betetőzése és olyan hatású modell, amely Eugène Ysaÿe-on és Bartók Bélán át egészen a mai napig inspirálja a zeneszerzőket. A hegedűsök „Ótestamentuma” azonban nemcsak a zeneszerzés, hanem a hangszerjáték alakulásában is nagy szerepet játszott. Nem ismert, hogy Bach ezeket a darabokat tényleges előadás céljából írta, vagy pusztán zenei tanulmánynak szánta, amelyben bemutatja, hogy mit lehet egy szál hegedűn megvalósítani az 1700-as évek elején. Akármelyik változat az igaz, a ciklus már a kortársak érdeklődését is felkeltette, a darabok népszerűsége pedig Joachim József 19. századi úttörő tevékenysége óta töretlen.