kamara.hu/6 A Zeneakadémia saját szervezésű programja

„Az élet legérdekesebb jelenségei valószínűleg mindig kettős arcúak, múltba és jövőbe tekintenek, progresszívek és regresszívek is egyben. Osztoznak az egész élet kétértelműségében.” A fesztivál, de talán a zeneszerzés kvintesszenciáját sűríti magába ez a mondat. A zenei hagyományokhoz való ragaszkodás, és közben valami sosem volt új hang keresése – ez a komponisták örök játéka az idővel. Egy játék, amely a szerző halála után folytatódik, hiszen Bach évszázadok óta meghatározó és alaptörvényszerű kiindulási pontja minden zenének. A gyakran konzervatívnak bélyegzett, de Schönberg által egyenesen progresszívnek nevezett Brahms érzelmekben gazdag, a regényben is hosszan tárgyalt komoly énekei ugyancsak hordozzák ezt a kettősséget, akárcsak a Thomas Mannt személyesen ismerő Stravinsky, aki a szerializmustól a neoreneszánszig hosszú utat járt be élete során. Adrian Leverkühn első zenei élményét, a tehenészlánnyal énekelt kánon műfaját most az ő darabja idézi meg, de az ördög is rajta keresztül teszi be patáját a koncertre. A szünet után, az idei kamara.hu zárásaként a két művészeti vezető a regényben is sokszor emlegetett Mahler 1. szimfóniáját adja elő annak a Bruno Walternak az átiratában, aki szomszédja és jó barátja volt a zeneileg kimeríthetetlen Doktor Faustus írójának.