Takács-Nagy Gábor és a MÁV Szimfonikus Zenekar

Beethoven életrajzírói a mester egyik legjellemzőbb tulajdonságaként emlegetik szabadságszeretetét. Meggyőződéses híve volt az egyes ember és a népek szabadságának, valamint az alkotó művész szabadságának is. Ez az alapgondolata az 1809-ben komponált Egmont-nyitánynak, amellyel Goethe drámájához készült kísérőzenéje kezdődik. Szellemi rokona az Egmont-zenének a 3. szimfónia is, amely az Eroica (Hősi) melléknevet kapta. Eredetileg Napóleont, mint a szabadság bajnokát akarta köszönteni, de kiábrándultan értesült arról, hogy császárrá koronáztatta magát, így lett a mű tiszteletadás a nemes célokért hősiesen harcoló Ember előtt. A 2. szimfóniát 1803-ban mutatták be, derűs, optimizmust sugárzó kompozíció, pedig keletkezése idején Beethoven már tudott gyógyíthatatlan fülbetegségéről. Az életmű egészében az a jelentősége, hogy a fiatalon tanult stílusjegyeket mellőzve itt már saját kifejezési eszközeit alkalmazza.