Sosztakovics 1944-ben egy újságíró kérdésre adott válaszában közölte, hogy 9. szimfóniájához keres megfelelő szöveget, mely nagyszabású, kórusra és zenekarra írt munka lesz majd. Az információ önálló életre kelt, és az a hír is szárnyra kapott, hogy a szerző ezt a művét a „Szovjetunió nagy győzelmének” fogja ajánlani. Bár Sosztakovics valóban tett kísérletet az említett kórusmű megírására, de vázlatait félretéve egy egészen új mű született, melynek bemutatója a szovjet zenei élet egyik legnagyobb botrányává nőtte ki magát. A mindenki által áhítattal várt pátoszos dicsőségzene helyett egy groteszk, szinte parodisztikus hangvételű, könnyed zeneművet hallhatott a közönség, melyben semmi sem vehető igazán komolyan. Bár a maga korában nagy botrányt okozott a bemutató, mai szemmel nézve Sosztakovics egyik legjelentősebb szimfóniájával állunk szemben – mely mára a koncerttermek egyik legkedveltebb darabjává is vált. A zenemű rendkívül kifinomult ízléssel és mértékkel állít görbe tükröt a világ elé, melyben a szerző klasszikus tradíciókhoz nyúl vissza, azzal a gesztussal, hogy ha már nevetni nem tudunk a világon, legalább mutassunk fityiszt neki.