Concerto Budapest

„Őrjöngő szerelem! S ha nem az, mi más / e számtalan hangszín és változás, / ez önmagát öldöklő őselem, / meghalás és feltámadás.” Ezzel a szakasszal indul Jékely Zoltán verse, a Bartók Második hegedűversenyének hallgatása közben, s ha mi netán nem „vad hímcsoda” gyanánt azonosítanánk is e versenyművet, lenyűgözöttségünk azért okvetlenül közös az idézett költővel. A Székely Zoltán vonója alá szánt és barátilag neki is dedikált kompozíció Bartók életében persze még nem viselt sorszámot: ez volt a Hegedűverseny, amíg csak az ötvenes évek második felében ismertté nem vált a Geyer Stefinek szerzett, ám szerelmi közeledésként általa visszautasított korábbi versenymű. Amíg a most Baráti Kristóf szólójával felhangzó II. hegedűverseny az 1939-es amszterdami ősbemutatót követően csak fél évtized múltán jutott el a budapesti közönség elé, addig a Keller András által vezényelt évadnyitó másik száma, Gustav Mahler I. szimfóniája épp Budapesten hangzott fel legelső ízben. Ez utóbbi tény még azzal együtt is a magyar zenetörténet büszkeségéül szolgál, hogy a későbbiekben a „Titán” melléknévvel összeforrott mű vigadóbeli fogadtatása 1889 novemberében nem bizonyult igazán kedvezőnek.