Martha Argerich és Mischa Maisky koncertje

A két világhírű művészt aligha kell bemutatni, rajongóik egyetlen hangról, egyetlen futamról is megismerik játékukat. A Cziffra Emlékév egyik csúcseseményének legendái évtizedek óta zenélnek együtt, ihletői és kiegészítői egymásnak. Martha Argerich és Mischa Maisky esetében a szakmai és az emberi viszony elválaszthatatlan egymástól. Markáns, egyéni látásmódjuk, a virtuozitás és a romantikus gondolkodásmód minden egyes megszólaltatott hangjukban benne rejlik. Feltörekvőként a zongoraművészt Vladimir Horowitzhoz hasonlították, a csellóművészt pedig Gregor Piatigorsky-hoz, azóta ők váltak viszonyítási ponttá a következő generációk számára. Az, ami a lényegük, nem utánozható: a tüzes, energikus, mindig egyéni és kompromisszumok nélküli játék. Borzongató őket hallgatni, ritka ünnepnap, hogy ketten állnak a Zeneakadémia színpadán. Talán olyan zenekedvelő is lesz, aki kénytelen megcsípni magát őket hallva: vajon nem álmodik? A huszonhat éves Beethoven 1796-os zongorakoncert-körútján Berlint is érintette, ahol II. Frigyes Vilmos többször is kíváncsi volt a játékára. Mivel a porosz király a cselló rajongója és játékosa volt, udvara ekkoriban a hangszer európai fellegvárává vált. A kor legjelentősebb csellistája, Jean-Pierre Duport – szintén gordonkás öccsével együtt – a berlini zenekarban működött, mellette pedig csiszolta az uralkodó hangszerjátékát. E kivételes szellemi műhely számos új csellódarab, illetve a hangszernek kiemelt szerepet biztosító mű születését inspirálta – például Haydn egy vonósnégyes-sorozatát, Mozart „Porosz” kvartettjeit, illetve Beethoven két korai cselló-zongora szonátáját. E művekben még kevéssé érzékelhető a szerző reformtörekvése: karakterükkel és technikai megoldásaikkal az érett bécsi klasszikus repertoárba illeszkednek, és az ifjú Beethoven derűjét sugározzák. A Zeneakadémián, a koncert első felében elhangzó g-moll szonáta ugyanakkor már tanúskodik a szerző drámai érzékéről: a mű nagyszabású, lassú bevezetője egy igazán különleges, expresszív fantázia. A szokatlan, kéttételes szerkezet a műfaji elődöt jelentő, úgynevezett kíséretes zongoraszonátákra vezethető vissza. Minden bizonnyal ennek tudható be az is, hogy bár a királyi udvarban tartott bemutatón az ifjabb Duport játszott, akinek egy mívesebb szólam sem jelenthetett kihívást, a g-moll szonátában egyértelműen a zongora dominál. Argerich és Maisky a koncert második felében is marad a 19. századnál, hiszen Schumann Három fantáziadarabját vezetik elő (op.73), melyből 2001-ben egy már-már ikonikus felvételt is készítettek a Deutsche Grammophon gondozásában. A két nap alatt, eredetileg klarinétra írt művek komoly hatást gyakoroltak a későbbi, többek között Brahms által jegyzett klarinétszonátákra, mégis a szerző már a darab keletkezésekor jelezte, hogy a cselló és a brácsa is könnyedén átveheti a klarinét szerepét. Mischa Maisky előadásában ennek lehetünk most tanúi, miközben a szöveg nélküli daloknak is értelmezhető karakterdarabok E. T. A. Hoffman különleges világát is felelevenítik, hiszen a művek végül Schumann kedvenc írója nyomán nyerték el a ma ismert Fantáziadarabok elnevezést. A fináléban Franck méltán híres és annál misztikusabb A-dúr, eredetileg hegedűre írt szonátája szólal meg a cselló és a zongora kettősén. A Franck életének utolsó alkotói korszakában keletkezett szonáta gyakorlatilag előzmény nélküli a zeneszerző életművében, igaz, a tételek összeállítása is igen sajátságosra sikerült. A művet Eugéne Ysaye mutatta be 1887-ben, mely már akkor hatalmas sikert aratott, máig tartó népszerűségéhez pedig nem kevésbé járult hozzá, hogy a kutatások jelenlegi állása szerint ez az a mű, amely megszólal, sőt kulcsszerepet játszik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamában.