A hatvanas évek a polgárjogi küzdelmek időszaka volt. A korszak emblematikus alakját, Martin Luther Kinget 1968-ban, épp 50 évvel ezelőtt gyilkolták meg, ez a tragédia inspirálta Frank Vaganée-t és Tutu Puoane-t (aki dél-afrikaiként maga is átélhette az apartheid igazságtalanságát), hogy összeállítsanak egy speciális, emberi jogi tematikájú jazzműsort.
A hatvanas évek végén sok amerikai színész, zenész vagy más népszerű személyiség próbált a maga módján részt venni a polgárjogi harcokban. A könnyűzenében elsősorban a souldalok szövegei bizonyultak hatásos fegyvernek, de ne gondoljuk, hogy az inkább instrumentálisnak vélt jazz műfaján belül ne lettek volna keményen politizáló művek (elég, ha eszünkbe jut Charles Mingus Fables of Faubus című szerzeménye). Vaganée és Puoane a klasszikus protest songok közül csemegézett Nina Simone-tól Joni Mitchellen keresztül Stevie Wonderig. A régi dalok modern hangszerelésben szólalnak meg a Brussels Jazz Orchestra előadásában, ám üzenetük továbbra is ugyanaz: mindannyian egyenlők vagyunk.