Amikor Kobajasi Kenicsiro 1974-ben megnyerte a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét – túl azon, hogy a közönség a szívébe zárta –, egy ország tanulta meg elemző módon értékelni a karmesteri teljesítményeket. Kobajasi Kenicsiróról például nemcsak a zsűri tudta azonnal, hogy egészen kivételes módon képes közvetíteni a romantikus zene érzelmi hullámverését és titkos meséjének szokatlan fordulatait. Már akkor is sejteni lehetett róla – azóta bizonyosságot nyert –, hogy például Berlioz muzsikáját sajátjaként vezényli. Kobajasi soha nem leplezi, hogy gyönyörködik a zenekari színekben, együtt él, lélegzik a ritmusokkal. Ám azon még a tapasztalt kritikus, Kroó György is meglepődött egy budapesti koncertjén, hogy a Galántai táncokban, Kodály Zoltán népszerű művében, „bizonyos fúvósszólamok előtérbe helyezésével olyan keleties koloritot adott a darabnak, hogy a hallgató már-már azon meditált, nincs-e ez a Galánta a térképen vagy ezer kilométerrel keletebbre, mint ahogy eddig gondoltuk. De mindenképpen tehetségre vall, ha valaki saját olvasatból indul ki s nem egy ismert lemezprodukciót próbál utánozni. E keleti kolorit mellett természetesen a magyar és a Kodály-jellegből is maradt annyi a produkcióban, amennyi lázba hozta a közönséget”.