Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar

A jól bevált gyakorlaton nem kell változtatni: az előző évek sikerei után a Liszt Ferenc Kamarazenekar most is művészeti vezetőjével, Várdai István világhírű csellóművésszel indítja zeneakadémiai hangversenyévadát, és együtt ismét a romantikát választják zenei tartalmi sorvezetőnek. A három közkedvelt romantikus mű azonban a túláradó érzelmek zenei kifejezésén túl három nagyon is különböző alkotói világot tár fel a közönség előtt. A hangulati felvezetőt Hugo Wolf 1904-ben bemutatott dallamos szerenádjától kapjuk, majd a schumanni gazdag életmű egyetlen csellóversenye következik, Várdai szólójával. A hangszerre írt versenyművek közül technikailag ez az egyik legnagyobb tudást igénylő darab, háromtételesnek szánt, de szinte egyetlen, hatalmas lélegzetvétellel sodró alkotás. A szerző legtermékenyebb művészeti periódusa zárásaként, 1850-ben született a mű, de hat évvel későbbi haláláig folyamatosan újra elővette és csiszolta, mint legbecsesebb remekét. A koncert második részében elhangzó Firenzei emlék a Liszt Ferenc Kamarazenekar egyik legkedveltebb repertoárdarabja. Visszacseng az előző megállapítás: időről időre felbukkan koncertjeik műsorán, csiszolják, szépítik, az eredmény pedig – ahogy a kamarazenélés tiszta tömörségét a szimfonikus hangzás élményszerűségével egészítik ki – lenyűgözi a hallgatóságot.