Budafoki Dohnányi Zenekar A Zeneakadémia saját szervezésű programja

Dubrovay László a Bartók utáni nemzedékek egyik legtermékenyebb zeneszerzője, aki Bartókhoz hasonlóan három zongoraversenyt írt. Életművének ez a három alkotása is reprezentálja a XX. század végén és XXI. század elején lejátszódott zenei változásokat. A múlt század 70-es és 80-as éveiig progresszív zeneszerzőnek csak azok számítottak, akik teljesen egyedi, új utakat jártak a zenében. E művek egy jelentős része nehezen volt érthető és szerethető a közönség számára, részben azért, mert a zenének csak egy-egy aspektusát helyezték előtérbe (ritmus vagy hangszín vagy struktúrák), másfelől eltávolodtak az európai zene természeti törvényekben gyökerező zenei gondolkodásától, az alaphang-felhang viszonyától, a disszonancia harmonikus összecsengésben való oldódásának alapszabályától. A komponisták a 80-as, 90-es évektől fokozatosan újra alkalmazzák ezeket az évszázados törvényszerűségeket, és egyre kevésbé félnek gondolataikat közérthető módon megfogalmazni. Ennek köszönhetően korunk közönsége az új művek nagy részét posztromantikus alkotásként éli meg. Ennek a változásnak egyik szimbolikus alkotása Dubrovay 2. zongoraversenye, melynek szélső tételei egy hamisítatlan romantikus művet idéznek, ahol a szerző szándékosan vagy akaratlanul Rahmanyinov és Csajkovszkij híres zongoraversenyeire kacsint. Második tételében találkozunk a kísérletező eszközökkel, az aleatória alkotói szabadságával, ami összhatásában azonban egy romantikus mű bensőséges érzelmeinek megjelenítője.