Vikár László

Szerencsés nemzedékként szokták emlegetni magukat. Persze nem azért, mert fiatalemberként átélték a történelem legnagyobb világégését, tanúi voltak egy forradalom eltiprásának és életük nagy részét tekintélyelvű politikai rendszerben élték le. Nemzedékük szakmailag volt szerencsés, mert Kodálytól tanultak etnomuzikológiát és Szabolcsitól zenetörténetet. Egész életükre kiható ösztönzést kaptak tanulóéveik alatt, ami egyben elkötelezettséget is jelentett: tudásuk legjavát adva megfelelni mestereik elvárásának. Ma, az ezredfordulón ez a generáció 70-es éveiben jár, de képviselői művész- és tudóstanár elődeik példáját követve még mindig aktívan részt vesznek a tudományos életben és folytatják kutatómunkájukat, pedig nagy és tiszteletre méltó életművet tudhatnak már maguk mögött.

 

Vikár László a népzene ügye iránt kétszeresen is elkötelezett: egyrészt mert Kodály-növendék, másrészt mert Vikár Béla családjából származik. 1929-ben született Szombathelyen, 18 évesen került be a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének-zenetanári és karvezetői szakára, tanárai Ádám Jenő és Vásárhelyi Zoltán voltak. A karnagyi és zenetanári diploma megszerzése után (1952–56) a zenetudományi szakot választotta, mivel érdeklődése a népzenetudomány, a népzenekutatás felé terelte. A főiskola elvégzését követően Kodály tudományos aspiránsaként folytatta tovább tanulmányait (1956–59), majd 1960–73 tudományos munkatárs és titkár a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában (1974-től MTA Zenetudományi Intézet Népzenei Osztály), 1973-tól tudományos főmunkatárs, 1977–91 a Népzenei Osztály vezetője, 1981–84 az intézet igazgatóhelyettese, 1991-től tudományos tanácsadó.

 

1970 óta oktat népzenét a Zeneművészeti Egyetemen, kezdetben óraadóként, később mint az intézmény adjunktusa, 1982–97 docense, 1997-től egyetemi tanára. 1985 óta a Calgary Egyetem (Kanada) előadója. 1961-ben védte meg kandidátusi értekezését, 1989-ben nyerte el a zenetudományok doktora címet. A tudományos életben kivívott tekintélyét jelzi, hogy az MTA Urálisztikai (Finnugor) Komplex Bizottságának és a Zenetudományi Bizottságnak tagja. Élete során számos társadalmi funkciót is betöltött: Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke (1975–93), Magyar Kodály Társaság alelnöke (1978–84), ICTM magyar nemzeti bizottságának ügyvezető elnöke (1970–95). Munkássága elismeréseként 1995-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.

 

Vikár „keleti" érdeklődése már a kínai-magyar népzenei kapcsolatokat tárgyaló, 1955-ben megjelent első publikációjában megmutatkozott. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy Kodály a rokonnépek zenéjének kutatása felé irányította aspiránsát. Mintegy két évtized alatt a volt Szovjetunióban végzett terepmunkával cseremisz, csuvas, votják, mordvin, baskir és tatár dallamok ezreit gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá Bereczky Gábor nyelvész kollégájával együttműködve. E hatalmas munka elvégzéséhez pusztán a tudományos érdeklődés, a népzene szeretete nem lett volna elegendő. Makacs kitartás és mindenre elszánt akarat kellett ahhoz, hogy az 1960/70-es évek szovjet bürokráciájával megküzdve, szó szerint úttalan utakon, rendkívüli nehézségek árán, mostoha időjárási körülmények között a kutató páros elérje a gyűjtések Uralon túli helyszíneit. Négy vaskos kötetben foglalták össze a kutatóutak eredményeit a dallamok pontos lejegyzésével, a szövegek magyar fordításával és a dallamokat elemző tanulmányokkal: Cheremis Folksongs (1971), Chuvash Folksongs (1979), Votyak Folksongs (1989), Tatar Folksongs (1999). Küldetésüket teljesítették: a kiadványok révén a fentebb felsorolt népek zenei folklórja a nemzetközi népzenetudomány számára hozzáférhetővé vált, és a tudományág magyar képviselői végre megfelelő mennyiségű, néprajzilag hiteles adat birtokában alakíthatják ki álláspontjukat a magyar és rokonnépek népzenei kapcsolatáról.

 

Vikár László a nagy elődökhöz hasonlóan vallja, hogy a népzenekutatás egyik alapfeladata a gyűjtés, és a népzenekutatóvá válás elengedhetetlen feltétele a személyesen végzett helyszíni terepmunka. 1952-től kezdődően Vikár több mint 8000 népdalt gyűjtött magyarok és más népek között. A legnagyobb számban a rokonnépek dalait jegyezte fel, de járt Kínában, Mongóliában, Törökországban, Bulgáriában és Finnországban, illetve magyarok között Erdélyben, a Felvidéken és a Dunántúlon. Népdalgyűjtő útjainak tapasztalatait, eredményeit számtalan kisebb tanulmány és hanglemezkiadvány őrzi.

 

Richter Pál