Szeptember

Egy anekdota szerint Zathureczky Ede bölcsőjét operaénekesnő és zongorista édesanyja babonából kottával bélelte ki, hogy ezzel is elősegítse a fiú zenei érdeklődését.  Az előrelátó gesztusnak köszönhető vagy sem, ki tudja, ám az biztos, hogy a gyermek Ede már 8 évesen fellépett, tizennégy évesen pedig felvették a Zeneakadémiára, méghozzá az ünnepelt hegedűművész, Hubay Jenő osztályába. Azonnal a mester kedvenc tanítványa, később asszisztense lett, s egyben a Hubay-hegedűiskola méltó örököse.

1943-ban őt nevezték ki a Zeneakadémia élére, és bár vészterhes idők következtek, elvállalta a megbízatást. A háború évei alatt segítette az üldözötteket, egyik érintett növendékének például zárt, sötétített szobában tartották meg a diplomakoncertjét. 1945 után az előadóművész, pedagógus és intézményvezető hármas szerepkörében élt: koncertezett külföldön, tanította a diákjait – akiket már játékuk tónusáról fel lehetett ismerni, annyi „útravalót” kaptak tőle az eszményi hangideálról –, kapcsolatokat épített más iskolákkal, a Zeneakadémia épületének renoválására is sor került. Ám a fejlődésnek a politikai változások nem tettek jót: a tömegnevelés érdekében egyre hangsúlyosabbá vált a tanárképzés a művészképzés helyett, olyannyira, hogy 1952-ben meg is szűnt a tanárképző, akadémiai tagozat és mesteriskola hármas tagozódása – azt egy egységes, ötéves képzés váltotta fel, művész-tanári oklevéllel minden diplomázó számára.

Zathureczky az elveivel ellentétes intézkedéseket passzívan hajtotta végre, egyre inkább a háttérbe húzódott, 1956-ban már csak egyetlen órát tartott. Az utolsót éppen október 23-án. Óra közben bejött a tanársegédje, és közölte, hogy az utca tele van tüntetőkkel. Zathureczky az ablakhoz ment, hogy megnézze, mi történik odakint, és talán akkor döntötte el, hogy elhagyja Magyarországot. Novemberben egy rádiófelvétel miatt Bécsbe utazott, onnan pedig Amerikába, ahonnan korai és váratlan halála miatt nem tért többé haza.