Július

Hubay Jenő neve egyet jelent a világhírű magyar hegedűiskolával: nemzedékek sora sajátította el tőle a virtuóz technikát, művészi átélést, tökéletes vonókezelést, tanítványainak örökségét a mai napig viszik tovább tanárok és hegedűművészek határokon innen és túl.

Életrajzában rendre kiemelik a szerencsés kezdetet: a magyar nótákkal altató édesanyát, a gyerekszoba mellett gyakorló hegedűművész édesapát, az ötévesen kapott első hangszeres leckéket, a korai fellépéseket jótékony hangversenyeken. Az is köztudott, hogy Huberről változtatta a nevét a magyarosabb hangzású Hubayra, és külföldi koncertjeinek programjába kötelezően beépített egy-egy Bartók-művet, ezzel is felhívva a figyelmet hazájára. A brüsszeli konzervatórium katedráját hagyta ott, amikor Trefort Ágoston kultuszminiszter 1886-ban tanítani hívta Budapestre, a Zeneakadémiára – ahol aztán csaknem fél évszázadig oktatott, tizennégy évig főigazgatója is volt, tevékenysége pedig nagyban hozzájárult az intézmény nemzetközi elismeréséhez.

Művészi nagyságához nem fér kétség, de egy kedves anekdota arról árulkodik, hogy emellett jó humorú ember is lehetett: még pályája kezdetén történt, hogy egy kis alföldi városkában egy Bodó nevű zongorakísérővel adott koncertet. A hangverseny kezdete előtt, az öltözőben vette észre, hogy véletlenül a húsz centivel alacsonyabb fivére nadrágja lett elcsomagolva neki, ami alig ért a térde alá. Az alacsonyabb termetű zongoristával kitalálták, hogy nadrágot cserélnek, így mind a ketten boka fölött libegő pantallóban léptek a színpadra. A fergeteges koncert utáni búcsúpartin a városi fiatalok mind rövidebb nadrágban jelentek meg… azt hitték, ez az új pesti divat...