December

Kodály az egyik legismertebb hungarikum, neve világszerte egyet jelet a zenetanulási „módszerrel”, a magyar népdal felkarolójával, és természetesen alakja egyetemünk történetétől is elválaszthatatlan. Kevesebben tudják viszont, hogy a humán tudományokban is jeleskedő zenész mennyire fontosnak tartotta az egészséges életmódot: a tudatos táplálkozást és a sportolást – ugyanis sokáig akart élni, hogy mindent, amit elképzelt, megvalósíthasson. „Azért, mert valaki zenész, még nem kell satnyának lennie” – vallotta, és a rá jellemző maximalizmussal, még nyolcvan éves kora felett is kitartóan tornázott, órák hosszat sétált és szívesen masszíroztatott.

Kipróbálta a síelést, evezett, szánkózott, teniszezett, jógázott, az egyik legkedveltebb időtöltése pedig a sziklamászás volt. Alig három esztendősen vitték fel először a szülei a Hegyes-tetőre, amely élmény akkora hatást gyakorolt rá, hogy a későbbiekben szenvedélyévé vált a túrázás a hegyekben. Rendszeresen járta a Mátrát és hódította meg az Alpok vagy a Tátra csúcsait. Mindennapos vendég volt a Lukács uszodában, de gyakran tűnt fel a Műjégen is: 1928-ban a patinás Budapesti Korcsolyázó Egylet tagjaként letette a műkorcsolyavizsgát. Egyik tanítványa, a világhírű karmesterré lett Doráti Antal így emlékezett vissza a jégen dércsípte arccal sikló mesterre: „Igen jól korcsolyázott, zöld bricseszben, kamáslival, lobogó sállal a nyakán, olykor, ha nagyon hideg volt, kötött sapkával a fején. Lassan, meggondoltan írt le szép köröket, nyolcasokat és egyéb ábrákat a jégen. Korcsolyája nem hegyes, hanem görbe fejű volt – ezt irigylésre méltóan előkelőnek találtam.”

Ugyanakkor Kodály a versenysportoktól távol tartotta magát, a futballról, vagy legalábbis annak népszerűségéről pedig nem volt jó véleménnyel: „Ne csak az olimpiát vegyük át a görögöktől, hanem a lelki nevelést is, különben csak barbárok maradunk, akárhogy rúgjuk a labdát. Mennyivel lesznek okosabbak, lelkileg vagy akár testileg fejlettebbek a milliók attól, hogy kétszer 11 ember futkos és rugdos a pályán?” – tette fel a kérdést 1956-ban a Művelt Nép című folyóirat hasábjain, amellett érvelve, hogy az énektanítás is kapjon a futballéhoz hasonló támogatást. Bár ez nem valósult meg az általa megálmodott módon, az tény, hogy népnevelő erőfeszítéseinek köszönhetően soha nem virágzott jobban a magyar kórusmozgalom, mint a nevével fémjelzett évtizedekben.

Ki tudja, ha Kodály ma élne, mennyit tudna tenni a klasszikus zene népszerűsítéséért? Az viszont biztos, hogy korunk iparággá fejlődött egészségtudatos világában megállná a helyét…