Weiner Leó

 

Weiner Leó századunk első felének kimagasló jelentőségű zeneszerzője és zenepedagógusa. Pályakezdése történetileg egybeesett Bartók és Kodály munkásságával, hiszen Weiner csupán három, illetve négy évvel volt fiatalabb náluk. Iskolát és mestert tekintve is közös műhelyben nőtt fel velük: a Zeneakadémián ő is a kiváló zeneszerzés-professzor, Koessler János tanítványának vallhatta magát.

 

Weiner alkotói pályájának kezdetén szinte üstökösként tűnt fel a magyar zeneszerzés egén a század első évtizedében. Korai zenekari művei, mint a Szerenád (1906) és a Farsang (1907) feltűnő érettségről, romantikus színérzékről és fejlett zenei humorról tettek bizonyságot. Műveinek feltűnést keltő jelenléte még az 1910-es években is érvényesült: Csongor és Tünde kísérőzenéjét az új magyar zene egyik legköltőibb alkotásaként fogadta a korabeli közönség. Remekbe sikerült korai kamaraműveiben sajátos szintézist teremtett a mendelssohni, schumanni, brahmsi hagyományok és a századforduló magyar zenei stílusa között (két vonósnégyesében, két hegedű-zongora szonátájában). Az időközben előtérbe lépő új magyar zenei stílus – Bartók és Kodály – térhódításának hatására azonban Weiner egyre erősödő alkotói dilemmát élt meg, és egy tonális alapokon álló, konzervatív irányú szemlélet képviselőjévé vált. 1931-től új irányt kezdő alkotásaiban ő is a magyar népzenei források alapján váltott hangot és stílust, főként a hangszeres népzenei források egyéni értelmezésű feldolgozása révén (a Magyar parasztdalok ötrészes zongora-sorozata, zenekari divertimentók stb.). E második alkotókorszakának valamennyi opusa a zenei mesterség és tudás remekeiként gazdagítja a magyar zeneszerzés jelenkori történetét.

 

Weiner Leó életművének pedagógiai ága még teljesebb, még maradéktalanabb sikert bontakoztatott ki. Ötvenéves zeneakadémiai tanársága alatt a legkülönfélébb elméleti, gyakorlati tárgyakat oktatta: 1908-tól zeneelméletet, 1913–1921-ig zeneszerzést, 1923-24-től kamarazenét tanított, majd az intézet karmester nélküli zenekarának zenei korrepetícióját végezte (1927–1928), s élete utolsó évtizedében a vonósnégyesek betanító munkájával tett koronát öt évtizedes tanári kezdeményezéseinek páratlan gazdagságára. Weiner előadóművészi tanítása a húszas évek végén már minden hangszeres területen érvényesült: külön említést érdemel a fúvósegyüttesek oktatásának eredményessége, amely a korabeli kritikusok szerint a fúvós előadói gyakorlat általános szintjének emelkedését eredményezte a magyar koncertéletben. Weiner alkotó szintű műismerete, a zenei részletek analitikus, elmélyült stílusismerete az interpretáció minden kérdésében egyedülálló művészi látásmóddal és a gyakorlati megoldás konkrét bemutatásával gazdagította a keze alatt felnövő előadóművész-nemzedékeket.

 

Zenei értelmezése főként a bécsi klasszikusok, Mozart, Haydn és Beethoven interpretálásába nyújtott mély betekintést. Életének elsődleges célt adó tanári működését szinte létének utolsó napjáig művelte: nyugdíjba vonulását követően lakásán folytatta a nemzetközi versenyekre felkészülő, s ott feltűnő sikereket arató ifjú művészek tanítását. Pedagógiai pályájának öt évtizede során a magyar zeneművészet leendő kimagasló előadóművészeit ajándékozta meg a zenei előadás művészetének ismeretével: a nemzetközi zeneélet legnagyobb kiválóságai – karmesterek, hangszeres szólisták, vonósnégyesek és kamaramuzsikusok – egyaránt őt vallják mesterüknek, a zenélés elvi-gyakorlati titkát nekik ajándékozó tanáruknak. A Weiner-növendékek vég nélküli sorából álljon itt néhány név e nagy mester hatásának érzékeltetésére: Solti György, Doráti Antal, a Léner-kvartett, a Bartók-kvartett, a Weiner-kvartett, Varga Tibor, Kovács Dénes, Starker János, Kurtág György és a nevét viselő Weiner-Szász Kamarazenekar.