A zenetörténet „a magyar zenei géniusz ikercsillagzatának", Bartók és Kodály zeneszerzői fellépésének diadalmas nyitányaként tartja számon azt a két, szorosan egymást követő szerzői estet, amely 1910. március 17-én és 19-én hangzott el a budapesti Royal-teremben. E diadalban egy erre az alkalomra alakult, 18-25 esztendős muzsikusokból álló kvartett vált a két zeneszerző legfontosabb szövetségesévé, amely föltűnő tökéletességgel szólaltatta meg mindkettejük első vonósnégyesét. Az együttest a primárius, Waldbauer Imre (1892–1953) és a csellista, Kerpely Jenő (1885–1954) szervezte meg még 1909-ben, s a második hegedűs Temesváry János (1891–1964), illetve a brácsás Molnár Antal (1890–1983) tartoztak még alapító tagjai közé. A legendás hangversenyek nagy sikerének elképesztő előkészítő munka volt az aranyfedezete, melyre Molnár Antal ekképp emlékezett: „...1909 tavaszától egészen 1910 tavaszáig egyebet sem gyakoroltunk, mint a két új vonósnégyest. A Kodály-kvartettből talán 90 próbát tartottunk, de a Bartóké nehezebb volt, abból több mint százat. Minthogy pedig Waldbauernek az volt az egyik alapelve, hogy csak azt lehet igazán jól játszani, amit az ember kívülről tud, időnként, már úgy az 50. próba körül becsukta a kottát, s azt mondta: betenni a kottát. Becsuktuk. Végigjátszottuk mind a két darabot kívülről. Annyira tudtuk, hogy én például a két vonósnégyesnek a brácsaszólamát .... máig is [1979] betéve tudom."
Ez a rendkívüli lelkiismeretesség és a két magyar zeneszerző iránti elkötelezettség a kvartett pályájának állandó erénye maradt. Az első négy Bartók-kvartett és mindkét Kodály-vonósnégyes bemutatója az ő nevükhöz fűződik, de a vonósnégyes tagjai tartották keresztvíz alá Kodály fiatalkori vonós kamarazenéjének más kompozícióit is (Op. 7. hegedű-cselló duó: Waldbauer és Kerpely; Op. 8. Szólószonáta gordonkára: Kerpely; Op. 12. Triószerenád: Waldbauer, Temesváry, Kornstein). Üstökösként való felbukkanásuk esztendejében ők mutatták be Magyarországon Debussy Vonósnégyesét is a szerző egyetlen budapesti látogatásának alkalmával, s Debussy kijelentése szerint ők játszották a legszebben a művet. A kortárs repertoárból Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner, Lajtha, valamint Debussy, Ravel, Reger, Milhaud, Schönberg, Szymanowski, Stravinszky, Hindemith és Honegger műveinek bemutatói fűződnek a kvartett nevéhez, s a lista korántsem teljes.
1911-es hollandiai turnéjuk nyitotta külföldi fellépéseik sorát, amelyek közül az 1927-es londoni kamarazene-ünnepen Beethoven valamennyi vonósnégyesét megszólaltatták. Már ez a vállalkozás is jelzi művészi tevékenységük másik súlypontját. A modern zene iránti elkötelezettségük mellett ugyanis a hazai zenei élet szempontjából ugyancsak úttörő szerepet játszottak a bécsi klasszikus mesterek kvartett-termésének interpertációi, különösen Beethoven-értelmezéseik. Tóth Aladár az együttes fennállásának 25. évfordulóján a következőket írta erről: „ ... Így fedezte fel az ő grandiózus interpretációjuk a budapesti közönség számára Beethoven utolsó vonósnégyeseit. Ezeknek az utolsó Beethoven-opuszoknak ismételt sorozatos előadása, ma egészen egyedülállóan tökéletes tolmácsolása és végül diadalmas népszerűsítése: olyan kulturális tett, mely már magában véve is párját ritkítja a magyar zenei művelődés történetében."
A kvartett történetének krónikája azonban nem lenne hiteles, ha elhallgatnánk, hogy az a kísérletező kedv, és a kompromisszumot nem ismerő művészi igény, amely játékukat jellemezte, nem mindig talált méltó fogadtatásra Budapesten: koncertjeiket gyakran csekély érdeklődés kísérte, s olykor félház előtt játszottak. Az utánuk következő muzsikus-generáció legjava azonban hitet tett a kvartett rendkívüli kvalitásai mellett, s Gertler Endrétől Végh Sándorig példaképükként követték Waldbaueréket. Végh Sándor a világ egyik legjobb vonósnégyeseként emlékezik vissza az együttesre, és saját kvartettjét (Új Magyar Vonósnégyes) is a Waldbauer-vonósnégyes egyik oldalhajtásának tekintette.
Az együttes vezéralakjai, Waldbauer és Kerpely (akinek mély muzikalitását Végh Sándor a Casalséhoz méltóként jellemezte) fennállása alatt mindvégig tagjai maradtak a kvartettnek, a második hegedű és a brácsa posztján azonban gyakori személycserék zajlottak: Molnár Antal kiválása után Temesváry János játszotta a brácsaszólamot, s hosszabb–rövidebb ideig részt vett a munkában Hannover György, Szervánszky Péter, Országh Tivadar, Keszler János és Kornstein Egon is. Szinte szimbolikus jelentőségű, hogy 1946-os budapesti búcsúkoncertjén a kvartett többek közt Bartók VI. vonósnégyesével búcsúzott a közönségtől.
Farkas Zoltán