Veress Sándor

 

Veress Sándor zeneszerző, népzenekutató, zeneszerzés-professzor és zongoraművész hivatásterületei egyértelműen jelzik a 20. századi magyar zenetörténet szellemi-művészi folytonosságát a Bartókot és Kodályt követő első nemzedék körében. Veress, aki zeneszerzésben Kodály növendéke volt és zongoratanulmányainak utolsó időszakát Bartóknál végezte, első reprezentánsként csatlakozott két mesterének eszmei programjához. A sokoldalú alkotói, előadóművészi és tudományos felkészülés eredményeként Veress már a harmincas években kiemelkedő jelentőségű alkotó személyiséggé (Veress-bemutatók IGNM-fesztiválokon 1935, 1937), népzenekutatóvá (moldvai gyűjtés, 1930, Bartók kutatói asszisztense az MTA-n) és zenepedagógussá (1943–1949 között Kodály zeneszerző-tanári utóda a Zeneakadémián) vált.

 

Kora ifjúságától törekedett az egykorú nyugat-európai zenei stílusok elsajátítására, számos tanulmányútjának eredményeként (Berlin, London, Amsterdam, Róma) az új magyar zene egyik legszélesebb látókörű, nemzetközileg is elismert képviselője lett. Kibontakozó zeneszerzői és népzenekutatói munkássága eredetiségét és színvonalát tekintve – mesterei és kortársai egybecsengő megítélése szerint is – a tanítvány-nemzedék legjelentékenyebb alkotószemélyiségét reprezentálta. E kortársi értékrend közvetlenül érvényesült magyarországi alkotóperiódusának tetőpontján, 1948-1949-ben, amikor a Kossuth-díj megalapítását követő évben az elsőként díjazott Kodály Zoltán után másodikként Veress Sándor nyerte el e legmagasabb nemzeti kitüntetést. Az csupán történelmünk tragikus sorsfordulójának következménye volt, hogy a művészi kibontakozásának tetőpontján álló alkotóművész az ekkor kezdődő politikai visszaéléseket elfogadhatatlannak ítélte meg, s számos tudós és művész pályatársához hasonlóan az emigrációt választotta.

 

E döntés értelmében Veress Sándor pályaútja két, időben szinte egyenlő arányú periódusra tagolódott: az első 42 évet a magyar zeneélet keretében, a másodikat Svájcban, berni emigrációjában élte meg. Első korszakának alkotói szemléletében a magyar népzenei hagyomány és az olasz vokálpolifónia alapjaira épülő kontrapunktikus alkotásmód szintézise érvényesült (Térszili Katicza - táncjáték, Hegedűverseny, Szent Ágoston zsoltára az eretnekek ellen c. oratórium, Threnos). Emigrálása után egyre intenzívebben a dodekafon technika elkötelezettjévé vált, ennek értelmezésében azonban megőrizte személyes művészi elképzelését.

 

Veress Sándor életműve igen sokoldalú, de szám szerint jelentősebb részét hangszeres kompozíciók képviselik. Magyar időszakában meghatározó jelentőségűek voltak népzenei fogantatású dalai és kórusai, a svájci években készülő vokális művek pedig különböző tartalmi, műfaji motivációk összefüggésében készültek. Svájci alkotásaiban vezető szerepet játszanak a versenyművek és a kamarakompozíciók, mint az Hommage a Paul Klee fantázia, a Zongoraverseny, a Passacaglia concertante, a Vonósnégyesverseny, a Klarinétverseny és a Két harsonára írt versenyművek, és itt említhetők a Musica concertante, az Orbis tonorum, a Gordonkaszonáta, a Zongorás trió és további, kamaraegyüttesre írt egyedi összeállítású alkotások. Legjelentősebb vokális műve a Vogelweide költeményre írt, kamaraegyüttessel kísért Elegie, és a Szent Ágoston Zsoltárára szimmetrikusan válaszoló nagy kórusos kompozíció, a Glasklangespiel (Hermann Hesse verseire).

 

Veress életműve önmagában is, de az őt megelőző (Bartók, Kodály) és őt követő nemzedék (Ligeti, Kurtág) összefüggésében is egyedülálló, egyéni jelentőségű, amely a magyar nemzeti zenei hagyományok és az európai törekvések (második bécsi iskola) egyéni szintézisét teremtette meg századunk utolsó kétharmadában.

 

Veress tanári működése ugyancsak maradandó nyomot hagyott a magyar és a svájci zenepedagógia történetében: a budapesti Zeneakadémián zeneszerző-növendékének vallhatta magát Ligeti György, Kurtág György, Vas Lajos és még sokan mások, Bernben a Konzervatóriumban kitörölhetetlen hatást gyakorolt Heinz Holliger, Heinz Marti, Jürg Wittenbach alkotói pályájának kibontakozására. Veress Sándor csak hosszú, súlyos betegségének idején, élete utolsó hónapjaiban vette fel a svájci állampolgárságot. Egész életműve a magyar zenekultúra szemléleti-művészi egységét megőrző alkotóművész európai szintű kiteljesedését példázta.