Solymos Péter

Solymos Péter rendhagyó módon végezte felsőfokú tanulmányait. Bevett szokás volt, hogy amelyik muzsikus tehette, a Zeneakadémia elvégzése után vett részt külföldön posztgraduális képzésben. Solymos Péter viszont Bécsben és Párizsban kezdte magasabb zongorastúdiumait, majd diplomával a zsebében járt két éven át –1932–1934 – a Széher úti Dohnányi-villába, a Mester művészképző osztályába. Beethoven Waldstein-szonátájának előadására (1934. június 11.) kapta kézhez államiművész-oklevelét.

 

Azonban, hogy vonzódott a járatlan utakhoz, jelzi, hogy a művészképző „elsőse" Liszt Dante-szonátájával lépett az akadémiai növendékkoncertek nyilvánossága elé. A Dante-szonátával, amely olyannyira nem volt része az élő repertoárnak, hogy még a szenvedélyes Liszt-játékos Bartók sem vette a műsorára!

 

 

Zongorajátékára már csak a korosabb zenehallgatók emlékezhetnek: látszatra távolságtartó és hűvös, valójában belső szenvedély fűtötte Beethovenjeire (B-dúr zongoraverseny Klempererrel, 1949), kiérlelt Bach-játékára. Magam is a 20. század zenéjével azonosítom, alighanem igaztalanul. Par excellence pianista kortársai közül senki nem játszott annyi új zenét, mint éppen ő. Mert Kadosa, Kósa, Szelényi – kik fiatalabb éveikben teljes bemutató estéket zongoráztak végig – zeneszerzők is voltak egyszemélyben. Nem véletlenül ajánlották társadalmi szervezetek Solymos Pétert már 1945 őszén, amikor a béna nemzetközi kapcsolatok újjáélesztése volt napirenden, külföldi cserehangversenyek résztvevőjéül, „főleg a 20. század zongorairodalma" előadójául.

 

Művészi áttörése a háborús évekre esett. Bartók, Debussy, Ravel volt akkor a hármas csillaga. Játszotta Bartók Három etűdjét (1943), amelyet 1919-es bemutatása után a szerző maga is félretett; a Zongoraszonátát (1941), amelyet addig csak Bartóktól hallhatott – ritkán! – a hazai közönség; az I. hegedű-zongoraszonátát (1943) néhány hónapon belül Szervánszky Péterrel, majd Végh Sándorral. Pianistáink közül elsőként tűzte műsorra – hiánytalanul – Debussy Prelüdjeinek első füzetét, Ravel teljes Gaspard de la nuit-ciklusát. Repertoárján szerepelt mindkét francia mester hegedű-zongora szonátája. Nem véletlenül került 1945 januárjának végén, a Magyar (ma: Nemzeti) Színházban rendezett Szabadság-matiné előadói közé. Bartókot játszott, természetesen.

 

1947–48-ban – az utolsó lehetséges pillanatban – állami ösztöndíjjal járt Londonban, Rómában. Európai áttekintése szinte teljes volt, amikor 1948 őszén a Zeneművészeti Főiskola tanára lett. Sztártanára nem. Ám a csillogás-hivalkodás nem tartozott személyiségjegyei közé soha. Aligha kedveztek neki, a „nyugatosnak", az 50-es évek. Jellemző, hogy Solymos, a kortárs zene elkötelezettje, egyetlen billentyűt nem ütött le a három Magyar Zenei Héten (1951, 1953, 1956), miként az is, hogy 47 éves korára sértették meg a Liszt-díj II. fokozatával. Gondoljuk meg: Durkó, Farkas, Huzella, Lajtha, Mihály, Soproni, Szabó, Szőnyi, Veress és mások műveinek volt avatott tolmácsolója évtizedeken keresztül.

1962 tavaszán Solymos Péter, Szávai Magda, Ujfalussy József közös kezdeményezésére született meg a Korunk Kamarazenéje ciklus, előképe minden „Korunk...", „Napjaink..." kezdetű koncertsorozatnak. Ma leírhatatlan, mit jelentett akkor a kései Stravinsky, az alig ismert Schönberg, Webern zenéje. 1973-tól évekig tanított a japán zeneakadémiáin, szigetországbeli úttörője volt a magyar hangszeres pedagógiának.