Budapest, 1912. október 21. – Antibes, 1997. szeptember 6.
Solti György, a 20. század második felének meghatározó jelentőségű karmester egyénisége a budapesti Zeneakadémián zongoristaként kezdte tanulmányait Székely Arnold osztályában (később, rövidebb ideig Bartók, illetve Dohnányi növendéke is volt), majd Siklós Albert irányításával a zeneszerzéstanszakot is elvégezte. „A képzés az Akadémián nehéz és időnként igen kemény volt: aki végigcsinálta, igazi zenészként került ki onnan. Az Akadémián eltöltött idő alatt tanultam meg a fegyelem és a kemény munka alapjait…" – írja önéletrajzi könyvében (Emlékeim, Seneca Kiadó, 1998). A legnagyobb hatással azonban mégis kamarazene-tanára, Weiner Leó volt rá: „Nem is tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire hálás vagyok neki. Csodálatos, természetes muzsikus volt, ugyanakkor abszolút profi, aki átfogó és mélyreható ismeretekkel bírt a zenélés művészetéről… Megtanította, hogyan kell egymásra hallgatnunk, ha egy zenekarban játszunk… hogyan ismerjük fel, mikor kell követnünk, és mikor vezetnünk… hogyan kell meghallani, megítélni, mi történik a zenekarban, miként kell a hibákat észrevenni és korrigálni… Nem túlzok, amikor azt mondom: mindent, amit zenészként elértem, Weiner Leónak köszönhetek."
Akadémiai tanulmányainak befejezése után a budapesti Opera korrepetitora lesz. Rendkívüli tehetsége már ekkor figyelmet kelt: „Karmesteri pálca ugyan még nincs a kezében, de hogy mint közlegény, marsallbotot hord a tarsolyában, ezt a Hovanscsina betanításával bebizonyította." (Péterfi István, Magyar Hírlap, 1936. dec. 30.) S egy újabb meghatározó élmény: 1936-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokon Toscanini asszisztenseként dolgozhat. Budapesten első operaelőadását, a Figaro házasságát 1938-ban vezényli, s ugyanebben az évben debütál dirigensként a koncertpódiumon is. Tóth Aladár így ír erről az estéről: „…aki ilyen ellenállhatatlan lendülettel, ilyen pompás brióval tud rázendíteni a Tolvaj szarka indulójára, aki ilyen biztos kézzel tudja összetartani zenekarát, és ilyen eleven, azonnali kontaktust talál a közönséggel, az vezénylőtalentum a javából, biztos karrier embere, akivel számolni kell hangversenyteremben és operaházban egyaránt".
A „biztos karriert" ugyan a nácizmus és a háború egyelőre nem engedi kibontakozni, ám a Svájcban átvészelt nehéz évek után pályája már egyenes úton halad előre: 1946-ban Münchenben mutatkozik be a Fidelióval, és ezt követően, 1946-tól 1952-ig a Bajor Állami Opera zeneigazgatója. 1947-ben készíti első lemezfelvételeit, 1949-ben vezényli az első koncertet a London Symphony Orchestra élén, 1951-ben a Salzburgi, 1952-ben az Edinburgh-i Ünnepi Játékokon dirigál, 1952-től a Frankfurti Opera főzeneigazgatója, s 1961-től tíz évig áll a londoni Covent Garden élén. Ez utóbbi posztján azt a célt tűzte maga elé, hogy a Covent Gardent „egyszerűen a világ legjobb operaházá"-vá tegye – s ez sokak szerint sikerült is neki. Ő vezényelte Schönberg Mózes és Áronjának angliai bemutatóját, s az ő pálcája nyomán hangzott fel először a Covent Gardenben a teljes Ring-ciklus, vagy például Richard Strauss utolsó operája, Az árnyék nélküli asszony.
1969-ben kezdődik a Chicago-i Szimfonikus Zenekarral való több mint két évtizedes együttműködése. Emellett egy ideig vezeti az Orchestre de Paris-t is, és vendégként dirigálja a világ számos más nagy zenekarát. Életpályája során rengeteg lemezt készít. A John Culshaw producerrel való együttműködéséhez fűződik a sztereo-technika újszerű alkalmazása (a Salome-ban először), amely lehetővé tette az operafelvételeknél a színpadi térhatás megvalósítását. Ennek a munkának a csúcspontját jelentette a Ringnek a világon első teljes felvétele 1966-ban. De sorozatban rögzítette a Decca cég Solti vezényletével az öt nagy Mozart-operát (a London Symphony Orchestrával), a Mahler-szimfóniákat, vagy például a Beethoven-zongoraversenyeket a chicagóiakkal. Kimagasló előadója volt Bartók műveinek is: „Ha valaki Bartók hangszerelő művészetéről igaz képet akar nyerni, Solti tolmácsolásában hallgassa a Concertót" (Kroó György kritikájából, 1995).
Péteri Judit