Sebők György

Korán sikeresnek induló iskolai pályája során 1938-tól egy évig a Zeneakadémián Székely Arnold növendéke volt, kinek nyugdíjba vonulása után Keéri-Szántó Imrénél folytatta zongorastúdiumait annak 1940. február 22-én bekövetkezett haláláig. Egy évig Kodálynál zeneszerzést is tanult. A kamarazene-órán, Weiner Leónál tanultakat csakhamar zongorakísérőként is kamatoztatta Zathureczky Ede, Molnár Imre és Kresz Géza növendékei mellett. Magánórákat vett a Bécsből Pestre költözött Paul Weingartentől, majd a konzervatórium tanáraként tevékenykedett (1949–1957).

 

A háború után gyakran koncertezett külföldön, s ebben az időben alakult ki művészbarátsága későbbi tanártársával, Starker Jánossal. 1957-től 1962-ig Párizsban élt, ahol már 1958-ban Grand Prix-vel jutalmazták az Erato cégnél készített első lemezét, műsorán Liszt-művekkel. Ennek az időszaknak 24 lemez a termése. Élete következő, immár végleges helyszíne Bloomington (USA), ahol az Indiana University tanára, 1958-tól örökös professzora. Pedagógiai munkája nem egyetlen helyen koncentrálódott, szinte világméretűen szerteágazó: 1984-től a Berlini Művészeti Akadémia rendszeresen visszatérő vendégtanára, s időről-időre tartott kurzusokat Párizsban, Tokióban, Barcelonában. Banffban (idehaza Keszthely és a Szombathelyi Bartók Szeminárium után több alkalommal a Zeneakadémián, gyakran szólóesttel egybekötve).

 

Egy kis svájci faluban életre álmodta az „Ernen Musikdorf"-ot. 1974-es első mesterkurzusát ugyanis mind nagyobb érdeklődést kiváltók követik, s így a rendezvény hamarosan fesztivállá fejlődött. Sebők – 800 év óta – a harmadik díszpolgára Ernennek (1988). A legméltóbb elismerés az anyaországtól a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (amelyet Washingtonban vesz át). Chirac Párizs város aranyérmével tüntette ki (1995), s a következő év svájci díjat hoz s a legrangosabb elismerést, a Francia Becsületrendet (1996). Sebők lényétől elválaszthatatlan a zene. Talán mindig is lételeme volt; mindenesetre tanártársai és növendékei számára éreztette a művészi világ kimeríthetetlen gazdagságát. Egész életében kivette részét a kamarazenélésből. Utolsó hangfelvételét Weiner Leó Concertinójának szólistájaként a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokkal készítette, Varga Tibor vezényletével. Pódiumművészi fellépéseinek sajátos légkörét az adta, hogy a hallgatóság biztosra vehette: nem interpretátori teljesítményt hall, hanem művek mondanivalóját hangzó valósággá tévő újra-teremtést, a schumanni Der Dichter spricht értelmében. Ilyen alkalmakkor mindig újra bebizonyosodott: a zene az emberi lélekre legközvetlenebbül ható művészet.

 

Egykori kamarazene-tanárától azt a szellemet örökítette tovább, amelynek értelmében „a hang azért van, mert hallom, s minél jobban hallom, annál inkább van." Pedagógusként egyszeri-megismételhetetlen és utánozhatatlan volta talán abban ragadható meg, hogy nem részesítette előnyben a darabot az előadóval szemben, ugyanakkor a hangszeressel végzett (részben képességfejlesztő) munka sem mehetett nála a kompozíció rovására. Bármely konkrét esetben megtalálta az utat a problémák eredményes megoldásához. Nem a „javítás" volt a célja, hanem a jó megoldások megtalálására szoktatta növendékeit. Bármely nemzetiségű (anyanyelvű), zenekultúrájú muzsikussal megtalálta a közös hangot: ráérezve az egyéniségre, kiváltva a bizalmat csakhamar siker koronázta nemes cél érdekében végzett közös munkájukat. Bizalmat és szeretetet előlegezett a tanulni vágyóknak, akikkel mindenkor el tudta hitetni: a zene mondanivalót hordoz, amit az előadó akkor tud közvetíteni, ha már megértette és képes megvalósítani is a szerzői szándékot.