Budapest, 1923. október 10. – Budapest, 2008. október 24.
Az előadóművészek – s közöttük is leginkább az énekművészek – életében a siker, a dicsőség, az ismertség csak addig tart, amíg színpadon vannak, ameddig a publikum naponta találkozhat velük. A művészpálya lezárultával az énekest szép lassan elfelejti a közönség és a szakma, a szerencsésebbek pedig élő legendává válnak, akik a zenei életben már nem vesznek részt. Sándor Judit a ritka kivételek közé tartozik. Három évtizedes, sikerekben gazdag énekesi pályája után is aktív zenei tevékenységet folytatott, minden jelentős hangversenyen és operaelőadáson jelen volt, érdeklődött a zeneélet minden változása iránt, aggódott az új muzsikus generációk tehetségének kibontakozásáért. „Egyszerűen szeretem a zenét, igényem a zene. Nem értem azokat, akik miután befejezték pályájukat, eltűnnek.... Azt hiszem, ezek nem a zenét szerették, csak az éneklést." Talán e megközelítésben rejlik Sándor Judit művészetének minden előadáson átsütő titka: az a határtalan szeretet és tisztelet, amelyet ő a „Zene" iránt érzett, s amely kivételes muzikalitással és intelligenciával párosult.
1923-ban született Budapesten, zenekedvelő családban. A szép hangú kislány a Fodor Zeneiskolában kezdett éneket tanulni Gervay Erzsinél, majd 1941-től Durigo Ilona növendéke lett a Zeneakadémián. Durigo művészi és emberi nagysága egész életre szóló indíttatást jelentett számára: az opera mellett az oratórium- és a dalirodalom iránti soha nem lankadó érdeklődést, a kortárs művek bemutatására irányuló elkötelezettséget és a hallatlan művészi igényességet Sándor Judit ugyanolyan elhivatottsággal vitte tovább, mint mestere. Durigo halála után Walter Margitnál és dr. Molnár Imrénél folytatta tanulmányait. 1948-ban kapott énekművészi és tanári diplomát. A Zeneakadémia mellett a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett abszolutóriumot filozófia, esztétika és művészettörténet szakon. Ahogy később nyilatkozta: „Szerettem volna a zenét olyan háttérrel megtámogatni, ami az embernek más perspektívát nyújthat." Sokirányú érdeklődésének köszönhetően már főiskolás évei alatt számos koncerten énekelt: a Zeneművészek Szabad Szakszervezetének Székházában sok kortárs magyar és külföldi szerző darabját mutatta be, Szabolcsi Bence zenetörténeti előadásait illusztrálta. 1948-as operatanszaki záróvizsgáján Klemperer és Tóth Aladár felfigyelt a tehetséges énekesnőre, és szerződtette az Operaház ösztöndíjasaként. 1949-től nyugdíjba vonulásáig (1978) az Operaház rendes tagja volt. Jelentősebb alakításai elsősorban német és olasz operák szoprán és mezzoszoprán szerepeihez kapcsolódnak: Cherubin, később Grófné a Figaro házasságában, Dorabella a Cosí fan tuttéban, Donna Elvira a Don Giovanniban, Leonora a Fidelióban, Octavian a Rózsalovagban, Sieglinde és Fricka a Ringben stb. Felejthetetlen Melisande-alakítása 1963-ban a karmester Ferencsik Jánost és Kodályt is a legnagyobb elismerésre ragadtatta. 1953-ban Liszt-díjat kapott, 1963-ban Érdemes Művész lett.
Számos új magyar operában játszott főszerepet: Petrovics C'est la guerre-jében, Szokolay Vérnászában, Kadosa Pál Huszti kalandjában, Kósa György Tartuffejében, Farkas Ferenc daljátékaiban. Az operák mellett továbbra is sok kortárs szerző művét énekelte koncertjein, és rendszeresen fellépett oratóriumok szólistájaként is, hiszen dal- és oratórium-énekesi működését az operaéneklés mellett sem adta fel. „A daléneklés egyik nagyon szép és ugyanakkor fájdalmas része a pályámnak, mert nem volt Magyarországon soha igazi múltja, jelene s jövője..." A daléneklés legnehezebb problémájaként Sándor Judit a nyelvtudás elégtelenségét említette, hiszen a dalok stílusa mindenekelőtt a szövegen, a tökéletes deklamáción múlik. Előadói pályája befejeztével az énekesnő aktív pedagógiai és közéleti munkássága révén állandó résztvevője maradt zeneéletünknek, számos rádióműsor, újságcikk, megemlékezés, beszámoló látott napvilágot Sándor Judit igényes stílusában, és aligha rendezhettek külföldön vagy idehaza énekversenyt, amelynek zsűrijében ne találtuk volna ott az énekesnőt, aki – Ferencsik szavaival – „nemcsak énekes, hanem Muzsikus is" volt. Életművéért 1992-ben Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat kapott. Pályájának tanulságait, énekesi hitvallását A zene zarándokútján című, 2004-ben megjelent könyvében adta közre.
Dobszay Ágnes