Budapest, 1912. szeptember 21. – New York, 2005. december 14.
Sándor György első zenei tanulmányait Hoffmanné Bognár Emmi és Szatmári Tibor irányításával végezte. Bár tanárai csodagyereknek tekintették, első nyilvános hangversenyére csak tizennyolc éves korában került sor. A fiatal zongorista kiváló felkészültségét mutatja, hogy műsorán többek közt olyan, technikailag is igényes művek szerepeltek, mint Schumann fisz-moll szonátája, Bach toccatája és Liszt Don Juan-parafrázisa. A Zeneakadémián Bartók Béla volt a mestere, a zongora tanárképzőt Székely Arnoldnál, zeneszerzés-tanulmányait Kodály Zoltánnál végezte. Tanulmányai befejezése (1935) után külföldi karrierje is elindult.
1937-ben adta első hangversenyét a londoni Wigmore Hallban, 1939-ben debütált a New York-i Carnegie Hallban, 1939-ben letelepedett az Egyesült Államokban, s a Michigani Egyetem tanára lett. A második világháború alatt két éven keresztül (1943–44) az amerikai hadseregben szolgált, ettől az időszaktól eltekintve viszont zongoraművészi pályafutása töretlenül ívelt felfelé. 1939-ben turnézott először Dél-Amerikában, 1950-ben Ausztráliában, 1969-ben a Távol-Keleten.
Repertoárja Bachtól Prokofjev alkotásaiig a zongorairodalom igen széles részét öleli fel. Sándor György számos hanglemezfelvételt készített, többek között ő rögzítette elsőként Prokofjev és Bartók összes zongoraművét. (Bartók-felvételeivel 1965-ben elnyerte a Francia Akadémia lemeznagydíját.) Bartók műveinek fiatal kora óta elkötelezett előadója, majd egykori tanárának fontos baráti és szakmai támasza is volt annak utolsó, New York-i éveiben. Sándor György pályájának zenetörténeti jelentőségű eseménye az 1946. február 8-i, Philadelphiában tartott hangverseny, amelyen a Philadelphiai Szimfonikus Zenekarral, Ormándy Jenő vezényletével bemutatta Bartók 3. zongoraversenyét. Egy hónappal később az ő nevéhez fűződik a Táncszvit zongoraváltozatának első nyilvános előadása is a New York-i Carnegie Hallban.
Sándor György az 1960-as évtized óta, ha nem is túl gyakori, de rendszeres szereplője a magyar hangversenypódiumoknak. Egy 1985-ös budapesti zenekari hangversenyének kapcsán írta Csengery Kristóf Bartók 1. zongoraversenyének előadásáról a Muzsikában: „Sándor György ama kevesek közé tartozik, akik ma, négy évtizeddel Bartók halála után joggal mondhatják el, hogy első kézből, magától a zeneszerzőtől kapták a Bartók-művek előadásához szükséges eszmei-zenei útravalót, s hogy ily módon a Bartók-tradíció letéteményeseinek számítanak [...] Sándor György rendkívül szabatos, szikár Bartókot játszott ezen az estén; a ritmus feszültsége, a hangzás plaszticitása, a virtuozitás mind-mind csak funkcionálisan, a formálás alárendeltjeként érvényesülhetett; a mű alaphangulatát pedig mindvégig enyhe hűvösség, objektivitás fémjelezte, mintha az előadó célja az lett volna, hogy a mű egyszerre mutassa is, és – mintegy kívülről – nézhesse is önmagát." Egy 1990-es szólóest alkalmával pedig ezt írta Csengery: „Imponáló az a frissesség és vállalkozó kedv, amellyel az Amerikában élő magyar származású zongoraművész több mint fél évszázados művészpályával a háta mögött ma is járja a világot, és [...] olyan műsorokat állít össze, amelyek egy ereje és teljesítőképessége csúcsán járó, fiatal zongoristát is alaposan próbára tennének [...] Az ezúttal hallott [Bartók-] tolmácsolás szikárságával, életteli ritmikájával a szólista játékának autenticitását bizonyította."
Bartók műveivel kapcsolatos tapasztalatait a 70-es években a nemzetközi Bartók Szeminárium kurzusain adta át a fiatalabb zenészgenerációnak. Művészetének nagysága a tudatosság, a technikai kidolgozottság és az előadói értelmezés szabadságának állandó egyensúlyában rejlik. Ő maga egy interjúban így fogalmazott: „Ha intellektuálisan közelítjük meg a zenét, akkor mesteremberek vagyunk, ha emocionálisan, akkor amatőrök."
Szitha Tünde