Rados Dezső

A XX. század második felének egyik legjelentősebb magyar hegedűpedagógusa, Rados Dezső 1891. április 12-én született Győrben. Még be sem iratkozott a Zeneakadémiára, amikor már tanított: gimnazistaként a nála fiatalabbakat oktatta hegedűre, szolfézsra, zeneelméletre. A Zeneakadémián 1913-ban szerzett diplomát a szólistaként és kamaramuzsikusként is kiváló, de egyúttal nagyszerű pedagógiai érzékkel rendelkező Mambriny Gyula (1874–1928) – Hubay Jenő és Koessler János egykori növendéke – osztályában. Mambriny egy évtizeddel később, 1922-ben a hegedű tanárképző vezetője lett, de Rados Dezső tanulóéveiben ezt a szakot még Bloch József (1862–1922) vezette, akit Rados egész életében példaképének tekintett. Bloch a hazai hegedűpedagógia és -metodika úttörőjeként máig alapvető jelentőségű hegedűiskolát, ujjgyakorlatokat, hangsoriskolát, instruktív műveket írt, és A hegedűjáték módszertana című könyve még évtizedekkel halála után is kötelező tananyag volt a főiskolán. Rados Dezső folytatta, továbbfejlesztette és bizonyos területeken megváltoztatta a Bloch által kidolgozott metodikai rendszer elméletét és gyakorlatát, s e tevékenységével jelentősen hozzájárult a Hubay Jenő, majd később Székely Zoltán, Szigeti József, Vecsey Ferenc, Zathureczky Ede nevével fémjelzett budapesti iskola sikeréhez, értékeinek megőrzéséhez.

 

Rados Dezső 1920-ban a Fodor Zeneiskola tanára lett: minden évben több tehetséges növendékét vették fel a Nemzeti Zenedébe, illetve a Zeneakadémiára. Pedagógiai módszerének eredményességére – mint a Bartók-archívumban őrzött ajánlólevélből kitűnik – Bartók Béla is felfigyelt. Angol nyelvű ajánlólevelének magyar fordítása a következő: Rados Dezső urat mint kitűnő hegedűtanárt mindenkinek ajánlom, akit érint. Hosszú gyakorlata van Budapest legkiválóbb magán-zeneiskolájában és briliáns eredményeket ért el tanítványaival. – Budapest 1939. június 3. 1940-ben a Goldmark Zeneiskola igazgatójává nevezték ki, és a II. világháború éveiben meghatározó szerepet játszott a hivatalos iskolarendszerből kizárt, zsidó származású növendékek szervezett zeneoktatásának megteremtésében.

 

1945-től két éven át a Nemzeti Zenedében folytatta a tanítást, majd 1947-ben visszatért alma materébe: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakának tanára lett. 1959-ben nyugdíjba vonult, de – a didaktika és a módszertan specialistájaként – ezután is tanított. A vonós tanszék keretein belül az 1966/67-es tanévben kezdte meg működését az általa vezetett hegedűstúdió, amely művész-tanári, illetve hegedűtanári diplomával rendelkező pedagógusok metodikai továbbképzésére vállalkozott.

 

A stúdió indításakor Rados Dezső interjút adott a Muzsika című folyóiratnak, amelyben összefoglalta művészi és pedagógusi hitvallását. „A modern hegedűirodalom, de általában a hegedűművészetről vallott modern felfogás a művek mélyebb analitikai ismeretét követeli meg a művésztől, nagyobb elméleti, esztétikai, sőt zenetörténeti tudást is […] A metodikus foglalkozik a vonótartással, a fekvésváltással, a díszítések kivitelezésével, a vonásnemekkel, a vibratóval, az ujjrenddel és talán elsősorban a tónussal, vagyis a hangképzéssel. Az utóbbi egyik döntő feltétele a jó hegedülésnek. A budapesti iskola sikerének legfontosabb tényezője az volt, hogy a mesterek az akkori nyugati iskolákban kialakított legmodernebb hangszertechnikát tanították, és olyan romantikus hangzás elérésére építettek, amit a nagy cigányprímásoktól tanultak el… A cigányprímások játékstílusa rendkívül alkalmas volt a nagy romantika, általában a nagy líra, a forró drámaiság közvetítésére. Ennek a játékstílusnak ma sem csökkent a vonzereje, de az ízlés átalakulása mégis sok változást hozott létre… A hegedű a legérzékenyebb hangszer, mert a legközvetlenebb kapcsolatban áll az emberrel. A hegedű testét és a vonót szervesen kell kapcsolni az emberi testhez."

Rados Dezső életének nyolcvannegyedik évében, 1974. szeptember 17-én hunyt el Budapesten.