Popper, David

Popper, David

Prága, 1843. december 9. – Baden bei Wien, 1913. augusztus 7.
 
A prágai konzervatóriumban a hamburgi születésű Julius Goltermann növendéke volt. Fiatal csellistaként Hans von Bülow-val adott koncerteket; Bülow ajánlása révén nyerte el a Löwenberg-udvar (Szilézia) udvari muzsikusi állását. 1868 és 1873 között a Bécsi Udvari Operaház első csellistája és a Hellmesberger-vonósnégyes tagja volt. 1872-ben feleségül vette Liszt egyik tanítványát, Sophie Mentert. 1886-ban hívta meg Poppert a budapesti Zeneakadémia, amelynek haláláig, 1913-ig tanára volt.
 
Mind Liszt, mind Erkel nagyon fontosnak tartotta, hogy az új intézménybe a lehető legjobb tanárokat alkalmazzák. Így kapott ugyanabban az évben David Popper Bécsből és Hubay Jenő Brüsszelből meghívást. Popper volt az intézet első gordonkatanára. A tananyagot már nyáron összeállította. A gordonka-tanfolyam 3 éves volt, a főtárgy mellett kötelező melléktárgy volt a zeneelmélet, zongora és kamarazene. Az első évben mindössze két növendék jelentkezett, így Poppernek csak heti 3 órája volt. A következő évben már hat órában tanított, a kötelező tárgyak közé bekerült a zenetörténet és a karének.
 
Kezdetben Popper nem tudott magyarul, és ezzel nem volt egyedül: a Bajorországból jött Hans Koessler és a braunschweigi születésű Passy-Cornet Adél is németül tartotta óráit, emiatt számos külföldi diák éppen Koessler, Passy-Cornet vagy Popper miatt jött Budapestre tanulni. 1898-ban Mihalovich Ödön igazgató levelet kapott az akkori kultuszminisztertől, Wlassicstól, akinek Hubay Jenőt kitüntetésre terjesztették föl: „felkérem Nagyságodat, hogy engem nevezett tanár egyénisége, hazafias magatartása, a zene terén kifejtett tevékenysége és életviszonyai felől bizalmasan tájékoztatni szíveskedjék."
Mihalovics így válaszolt „Midőn ezúttal Hubay Jenő kitüntetéséről van szó, őszinte érzelemmel, kedves kötelesség teljesítésével ajánlom hasonló kitüntetésre Popper Dávid gordonka-művészt, a zeneakadémia épp oly kitűnő világhírű tanárát. Hubay és Popper működése és letelepedése Budapesten, az orsz. m. kir. Zeneakadémián mintegy összeforrt… Popper Dávid sokat lendít a főváros zenei viszonyain s örvendhetünk, hogy ily elsőrendű nagy művész itt találta föl második hazáját, hogy zene-akadémiánk díszére hazánkban akklimatizálódott…"
 
1905-ben ünnepelték Popper művészi pályafutásának 40. esztendejét. Tisztelői és volt tanítványai valami maradandót akartak adni neki: megalakították a Popper Alapítványi Díjat, amelynek kamataiból minden évben a Zeneakadémia legjobb gordonka-szakos növendéke kapott jutalmat. A díjat 18 éven keresztül minden évben kiosztották, mígnem az 1912-as nagy inflációban teljesen elvesztette értékét. A Popper-díj korunkban kelt „új életre".
 
1907-ben megalakult „az országos magyar királyi zeneakadémiai tanárok zenekari társasága", amely évente négy hangversenyt adott Hubay és Popper vezényletével. Az ekkor 64 éve Popperből nem hiányzott a vállalkozó kedv: mindjárt az első hangversenyén két ős- illetve magyarországi bemutatót vezényelt (Weiner Leó: Farsang, Edward Elgar: Változatok nagyzenekarra).
 
David Popper szelleme ma is él a Zeneakadémián, hiszen a „Popper-leszármazottak" (köztük Banda Ede növendékei, Starker János vagy Perényi Miklós) jelentős szerepet játszanak mind a magyar, mind a nemzetközi zenei életben. Fő pedagógiai műve, az Op. 76-os „Hohe Schule des Violoncellospiels" mindenütt a világon az alapvető tananyag része a zenei felsőoktatási intézményekben.
 
Popper egyik utolsó növendéke, Zsámboki Miklós írta 1957-es emlékezéseiben: „Tanítványai lelkesedtek érte, és úgy szerették, mint az apjukat… Szellemessége az oktatást ugyanolyan kedélyessé varázsolta, mint amilyen izgalmassá. Popper abszolút salakmentes játékot követelt, vagyis a húr-, vonó- és fekvésváltásnak nem szabadott hallatszani. Magas hangoknál így bátorította a növendéket: „Csak bátran, hogy fű se nőjön!". – Egy bölcsődal előadását így kritizálta: „Nem igazi altatódal, még csak a jobb lábam zsibbadt el." Egy másik növendék, a világhírű hegedűművész, Szigeti József, aki kamarazene-órákra járt Popperhez, így emlékezett: „Popper jubileumi hangversenyén alkothattam először és utoljára fogalmat a virtuozitás azon elmúl hősi korszakáról, amikor az ünnepelt szólista a kadenciákat elragadtatott közönsége előtt még valóban improvizálta. Potosan emlékszem, ahogy az idős mester lángoló tekintettel, sűrű fehér sörényével feltűnően szép metszésű arca fölött, saját koncertdarabjának kadenciáját hosszú lélegzetelállító perceken át szőtte tovább. Saját tüzességétől feltüzelve egyik kromatikus szekvenciát halmozta a másikra, s a feszültséget az elviselhetetlenségig fokozva végül egy domináns-akkorddal oldotta föl, amely átvezetett a zenekari tuttiba. Egyedülálló pillanat volt, olyan, amelyhez hasonlót koncertteremben soha nem éltem át."
 
Gádor Ágnes