Szászrégen, 1849. szeptember 14. – Budapest, 1899. szeptember 15.
Zenei író, pedagógus. Szülei kereskedőnek szánták Marosvásárhelyt, ő azonban felvételét kérte a helyi kollégiumba. Itt kezdett autodidakta módon foglalkozni a zenével. Középiskoláit Kolozsvárott végezte, majd Pestre jött és 1874-ben a budapesti egyetemen német-filozófia, 1875-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett.
1873-tól haláláig a belvárosi főreáliskolában német nyelvet és irodalmat, filozófiát, valamint rendkívüli tárgyként éneket tanított. Emellett 1888-től a Zeneakadémián zenetörténetet, pedagógiát, zeneesztétikát és poétikát tanított. 1889-től az intézmény titkári feladatait is ellátta. 1890 és 1892 között állami kiküldetésben Németországban, Svájcban, Franciaországban a zenei oktatást, nevelést és a zenei életet tanulmányozta. Számos zenetörténeti és esztétikai tárgyú cikket jelentetett meg a Pesti Naplóban, ahol 15 éven keresztül külső munkatárs volt. Növendékei, a Zeneakadémia Olvasókörének tagjai – amely Olvasókörnek ő volt vezető tanára – nagyon kedvelték rokonszenves, szelíd, szeretetreméltó alakját, mert mindenkinek szívén viselte dolgait, érdekükért örömmel fáradozott.
Mihalovich Ödön így emlékezett munkatársára:
„Egész munkás életén átvonul a lelkiismeretes autodidakta fáradhatatlan kitartása. Sokoldalú elfoglaltsága közepette teljes vonzalmával és odaadásával mégis leginkább két vezérlő tanulmánynak hódolt: a filozófiának és a zenének. E kettő, amelyek között természetes a kapcsolat, foglalkoztatta leginkább szellemét. Megjelent és kéziratban maradt nagyszámú értekezései bizonyítják, hogy elsősorban zenefilozófusnak készült. (…) Ahogy Schopenhauer és Wagner című tanulmányában írta: a bölcsész és a zenész szelleme rokon. »Eszméik világa – úgymond – örök baráti szövetségben állott«. Mindketten az emberiség igaz boldogítói; mindketten magas törekvések eszményi világába vezetnek. »A művészet szeretete és istápolása legyen jelszavunk. Ez az új evangélium képezze hitvallásunkat.«
Eszmei világban élt. Eszméiért harcolt írásban és tanszékén. Megható az a lelkesedés, amellyel a zenetanítás képző erejéről nyilatkozott. Egy szebb, ideális világ beköszönését üdvözölte a zeneművészet céltudatos fejlesztésének fölkarolásában."
Zenei nevelésünk reformja (Budapest, 1896) című tanulmányában ezeket írta:
"Legyen a múlt dicső példája egy szebb jövőnek ébredése, amelyben a zeneművészet is új életre keljen. Milliók jutnak a látnivalókra, százezrek a monumentális hidakra, hogy kényelmesebben átjuthassunk a Duna egyik partjáról a másikra. Juttassunk egy kis alamizsnát a zeneművészetnek is; hadd emelkedjenek ama hidak is, melyek a nemzet géniuszát egy eszményibb világba vezetik, hol bűbájos hangok hirdessék e téren is az új évezred hajnalának ébredését."
Szirányi Gábor