A legkisebbeknek sincs megtiltva, hogy nagy dolgokról álmodjanak, sőt törekedjenek is nagy dolgokra – szerényen, képességeikhez mérten.

Liszt Augusz Antalnak

Gombosi Ottó

Budapest, 1902. október 23. – Natick, Ma., 1955. február 17.

Gombosi Ottó zenét tanító édesanyjától kapta első zongoraleckéit, majd 1915-től a Fodor-féle zeneiskolában tanult zongorát (Kovács Sándortól) és zeneelméletet. 1919-ben Weiner Leó, majd később Siklós Albert zeneszerzés-növendéke lett a Zeneakadémián. 1921-től a berlini egyetemen zenetudományt hallgatott Johannes Wolf, Curt Sachs és Erich von Hornbostel növendékeként; emellett művészettörténetet és filozófiát is tanult. 1925-ben doktori címet szerzett Jacob Obrechtről írott fontos disszetrációjával, amely még ugyanabban az esztendőben nyomtatásban is megjelent.

Budapestre visszatérve néhány évig az általa alapított Crescendo című folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett, és sokat publikált bel- és külföldi szakfolyóiratokban; Bartók és Kodály művészetének elkötelezett híve volt. 1929-től 1933-ig ismét Berlinben végzett kutatómunkát, majd pedig a római Magyar Intézetben, illetve Bázelben működött. 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált; itteni sikeres egyetemi pályafutásának állomásai Seattle, Chicago és a Harvard voltak. (Eközben Guggenheim-ösztöndíjjal Európában is tanított.)

Gombosi nemzedékének kiemelkedő muzikológusai közé tartozott. Obrecht-kutatásai alapjában módosították a régi németalföldi iskoláról kialakított képet, egyebek között azáltal, hogy könyvében (Jacob Obrecht, 1925) közreadta Obrecht kortársainak jó néhány addig kiadatlan kompozícióját. Az ő nevéhez fűződik Thomas Stoltzer két jelentős művének első kiadása is (Octo tonorum melodiae, Erzürne dicht nicht). Érdeklődése a reneszánsz lantirodalmára is kiterjedt: 1935-ben monográfiát adott ki Bakfark Bálintról (Der Lautenist Valentin Bakfark. Leben und Werke), halálának évében pedig megjelent Vincenzo Capirola – Obrecht-átiratokat is tartalmazó – 1517-es lantkönyvének általa készített közreadása (Composotione di meser Vincenzo Capirola). Különböző folyóiratok számára írt számos publikációja és nemzetközi kongresszusokon tartott nagyszámú előadása arról tanúskodik, hogy érdeklődése, elmélyült tudása nem szorítkozott a 15. és a 16. század zenéjére: témái Pindarosztól a blues világáig ívelnek, s eredeti látásmódja sokszor váltott ki termékeny vitákat, vezetett el újszerű felismerésekhez. Rendkívüli módon érdekelték a zenének a kottában nem rögzíthető jelenségei, paraméterei. A – legáltalánosabb értelemben vett – nagyforma és zenei struktúra kérdései csakúgy foglalkoztatták, mint a metrikai elemzés problémái. Az alapvető elméleti kérdésekben kialakított sajátos véleményét közreadásaiban is megfogalmazta, és nagy hatással volt tanítványaira.

(Malina János)