Az a feladatunk, hogy valódi tehetségeket formáljunk, akikben megvan a mesterré váláshoz szükséges képesség, s ne foglalkozzunk a tehetségtelen középszerrel.

Liszt Giovanni Sgambatinak

Basilides Mária

Jolsva, 1886. november 11. – Budapest, 1946. szeptember 26.

Basilides Mária 1911-ben végezte el a Zeneakadémiát Sík József ének-, majd operaszakos növendékeként; vizsgaelőadása után a kritika is dicsérte „szépen csengő, altba hajló mezzoszopránját". Ekkor debütált a szándékai szerint az Operaházban sosem játszott új dalművek vagy mellőzött dalművek bemutatására szerveződött Népoperában, méghozzá a színház megnyitó előadásán, Jean Nouguár Quo vadis című operájának Poppea szerepében. Később – az önfenntartás érdekében – a Népopera is műsorra tűzött operaházi repertoárdarabokat; így történhetett, hogy 1915-ig, amíg Basilides e színház tagja volt, elénekelte Azucenát, Mignont, Carment, Ulricát. 1915-ben szerződtette az Operaház, amelynek egyik ékessége és büszkesége volt egészen haláláig.

Kerner István éles hallása, de nem kevésbé éles pillantása kellett ahhoz, hogy fölfedezze benne a lehetőségeket, a kiaknázásra váró értéket. Elsőként Gluck Orfeuszának címszerepét bízta rá és hagyta, hogy fellépésről fellépésre tökéletesítse az alakítást. Gluck zenéje egyben felkészülést is jelenthetett a későbbi nagy Wagner-szerepekhez. Az 1917-es Orfeusz után két évtizeddel azonban újabb Gluck-operában játszott. Az Iphigénia Aulisban Klytemnestrájaként királynői alakkal, fönséges haraggal és megindítóan emberi hanggal kápráztatta el a közönséget.

Közben a Filharmóniai Társaság elnökkarnagyaként is koncertező Kerner István jóvoltából Beethoven IX. szimfóniájának előadásában is közreműködött, s ezt a német mester más alkotásai – Missa Solemnise és a dalok – követték.

Ugyancsak Kerner elhatározásának eredménye volt a Wagner-kultusz újraélesztése, amelyhez viszont az Operaház minden értékes hangjára szükség volt. Basilides sorra vette át e zenedrámák alt szerepeit és az évek során fokozatosan, egyre otthonosabban illeszkedett azok légkörébe. Fricka és Erda szerepeibe különösen sok egyéni színt és elgondolást vitt.

1921. március 10-én alakította először Delila szerepét az Operaházban. S mint annyi minden más az évek alatt, színpadi alakító tehetségének egyik remekbe sikerült példája volt és maradt ez a szerep.

Szerepköre rendkívül széles volt: nagyszerűen énekelte a Bánk bán Gertrudisát, a Pikk dáma Grófnő szólamát. Ő volt az első magyar Márfa a Hovanscsinában, ő énekelte először a Székelyfonó Háziasszonyát. Sokszor vendégszerepelt külföldön, a húszas években Berlin állandó vendége volt. Operai pályfutásának csúcspontjait azok a szerepek jelentették, amelyekben mindent felülmúló stílusismeretére és muzikalitására volt szükség: így monteverdi Orfeójának Hírhozója és a két Erda. Nemes egyéniségéhez is ezek a szerepek álltak a legközelebb. Nem tartozott a hatásra törekvő, látványos eszközöket használó énekesek közé; gyönyörű, kiegyensúlyozott és fénykorában bársonyosan puha hangját sohasem öncélúan használta.

Nem csak az operaszínpadon aratott Európában is elismert sikereket; még ennél is nagyobb mestere volt az oratórium- és daléneklésnek. A sikeres IX. szimfónia után szinte nem volt olyan oratórium-előadás Magyarországon, amelyen ne Basilides Mária lett volna az alt szólista. A következő állomás a Mozart Requiem volt, majd – ennek sikerén felbuzdulva – a Budapesti Ének- és Zenekaregyesülettel karácsonykor Händel Messiása, húsvétkor pedig Bach Máté passiója. Később tágult a Bach-repertoár a h-moll misével és több, emlékezetesen előadott kantátával.

Ihletett és hiteles tolmácsolója volt Mahler vokális kompozícióinak, évtizedeken keresztül az ő dalestjei tartották ébren a műdal kultuszát hazánkban. „Nem a népszerű Schubertet hozta közénk; feltárta előttünk Schubert sötét halálközelségének megrázó mélységeit" – írta róla Tóth Aladár és még egy német kritikus is így kiáltott: „Ki énekel még így Schubert-dalokat?" A magyar műveknek, Bartók és Kodály alkotásainak egyik legjelentősebb propagátora. Az Operaház örökös tagja.

Tóth Anna