Bartha Dénes

Bartha Dénes érettségi után a berlini egyetemen hallgatott zenetudományt a szakma néhány óriásának (Abert, Blume, Wolf, Sachs, Hornbostel, Schering) vezetésével. Itt doktorált 1930-ban. Hazatérte után az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett, néhány év múlva egyetemi magántanár és a Zeneakadémia óradíjas tanára, 1947-től kinevezett tanára, 1951-től tanszakvezetője. Közben zenekritikusként a Pester Lloydnak dolgozott, szerkesztette a Magyar Zenei Szemlét, illetve később a Zenei Szemlét, a Zenetudományi Tanulmányokat és a Studia Musicologicát. Eközben kutató és ismeretterjesztő munkát végzett, 1956-tól rendszeresen vett részt rangos külföldi konferenciákon, 1961-ben meghívást kapott az Egyesült Államokba, ahová többször visszatért, és egy sor nevezetes egyetemen (Smith, Harvard, Cornell, Pittsburgh, Wash) tanított sok éven át. Elnökségi tagja volt a Nemzetközi Zenetudományi Társaságnak, levelező tagja lett az Amerikai Zenetudományi Társaságnak és a Magyar Tudományos Akadémiának, jeles külföldi kitüntetésekben részesült (Dent Medal of England 1963, Ehrenkreuz für Kunst und Wissenschaft Austria, 1982).

 

Bár a Zeneakadémián már az alapításkor is stúdiumként szerepelt a zenetörténet – Ábrányi Kornél oktatta –, az első tanári generáció, amelynek tagjai hivatalos és hivatásos zenetudományi képzésben részesültek, Bartha Dénes és Szabolcsi Bence generációja volt. Szabolcsi 1923-ban Lipcsében, Bartha Dénes 1930-ban Berlinben, Gárdonyi Zoltán 1931-ben Berlinben, Kókai Rezső 1933-ban Freiburgban szerezte meg zenetudományi doktorátusát. Zenetudományi tanszak, zenetörténész képzés akkoriban még nem volt a Zeneakadémián. Bartha Dénes együtt kezdte meg a tanítást Kókai Rezsővel és Tóth Aladárral. Szabolcsi Bence a zsidótörvény miatt nem taníthatott. Már „bent" volt Bárdos Lajos és 1941-ben csatlakozott Gárdonyi Zoltán is ahhoz a tanári karhoz, amely 1951-től a zenetudományi tanszak megalapítása után igazi tudományos műhelyt teremtett a Zeneakadémián.

 

Bartha zeneakadémiai tevékenysége kezdetétől zenetudományi tanszak létrehozásán fáradozott. Saját lemezgyűjteményét kínálta fel a Zeneakadémiának megvételre, hogy megalapozza a zenetörténeti stúdiumokhoz nélkülözhetetlen hangarchívumot, később, az államosítás után a His Master's Voice magyarországi raktárának anyagára „csapott le", s vitte át sikerrel az ötletet Révai minisztériumán. Hasonló körültekintéssel, módszeresen fejlesztette a könyvtár beszerzéseinek stratégiáját. Ő adott elsőként rangot a zenetörténet-oktatásnak a gyakorlati muzsikusok körében is. Ebből a gesztusból nőtt ki a zenei ismeretterjesztés nagyszabású projektje, a nagy zeneszerzőket és remekműveket hanglemez-illusztrációkkal bemutató sorozat a Váci utcai Bartók-teremben. Ezeket a TIT-előadások őseként tekinthető kurzusokat százak látogatták lelkesen, zenészek is, akik a nyugati importfelvételek hét szűk esztendejében szívesen hallgatták a zene mellett a nagy tudású, lobogó szellemű fiatal zenetörténet-tanárt. Még a zenekritikus Bartha Dénes írásai is magukon hordják a tanári attitűdöt és a Zeneakadémia iránti elkötelezettséget. Ő hívta fel a nagyközönség figyelmét a Régi Zeneakadémia épületének méltatlan helyzetére, s talán elsőként arra, hogy az 1907-ben eladott épületnek vissza kellene kerülnie a Zeneakadémia használatába; ő jegyezte meg Hans Swarowsky budapesti karmester kurzusával kapcsolatban, hogy a Zeneakadémiának is meg kellene alapítani a karmesterképzőt; mintának állította a „sekélyes népszerűsítő zeneírók által uralt könyvpiacunkon" Jens Peter Larsen hírneves dán Haydn-kutató alapművét, és lelkesen adott hírt a Zeneakadémia ének- és zenekarának Ádám Jenő vezette hangversenyéről (Haydn: Évszakok). 1953-ban szerepelt először hivatalos formában a zenetudományi tanszak, amely két részből állt: zenetudomány (benne: zenetörténet és népzene), és operarendezés (!). Előbbinek Bartha Dénes, utóbbinak Oláh Gusztáv lett a vezetője, akinek korai halálával (1956) meg is szűntek a gyakorlati opera-stúdiumok. A tanszak első két tanéve oly jó sikerült – jelenlétének súlyával maga Kodály Zoltán is támogatta – , hogy 1954-ben „főtanszakká" (ma úgy mondanánk: tanszékké) léptették elő, és vezetőjévé Szabolcsi Bencét nevezték ki. A tanszék zenetörténeti arcélének két meghatározó professzora amúgy is Szabolcsi és Bartha volt. Markáns hatásukra mi sem jellemzőbb, hogy kezük alatt tipikus Szabolcsi- és Bartha-növendékek nevelkedtek, és ez egész életre szóló programot jelentett. A két legerősebb példa: Kroó György – a Szabolcsi-tanítvány és Somfai László – a Bartha-tanítvány.

 

Bartha Dénes pályafutása 1956-ban vett fordulatot, amikor a vasfüggönyévek után először engedték külföldre, sőt nyugatra: Bécsbe, Hamburgba. Bartháért (és Szabolcsiért is) valósággal kapkodott a nemzetközi zenetudomány. Kettőjük közül – az idők távlatából úgy tűnik – Bartha élvezte és ambicionálta inkább a nemzetközi karriert, amely 1961-re meghozta az első amerikai meghívást is. Barthát egyre jobban idegesítette a provincializmus, és az, hogy nyugati tapasztalataira nem fogékony a Zeneakadémia akkori vezetése. Amikor a hatvanas években az amerikai egyetemekre utalt egy értekezleten, az akkori igazgató, Szabó Ferenc epésen meg is jegyezte: nem kötelező a Zeneakadémián tanítani. Nyilván nem ez a megjegyzés érlelte meg Bartha Dénesben, hogy egyre hosszabb időre fogadja el amerikai egyetemek meghívásait. Ugyanakkor az is érezhető, hogy kapcsolatai fokozatosan lazultak a hivatalos magyar zenei élettel, külhonba szakadt, még akkor is, ha rövidebb-hosszabb időre hazalátogatott, és kollégáival, különösen kedves tanítványaival, rendszeresen érintkezett.

 

Az egyik hosszabb látogatásán ismerte meg őt – tanárként – az én generációm, 1974-ben (másfél évvel Szabolcsi halála után), amikor is a zenetudományi tanszék valamennyi növendékének egy szemeszteren át Schubert dalairól tartott kurzust. Már a kurzus meghirdetése is sajátos volt. Emlékszem, egy régi írógéppel írt, személyes hangvételű cédula várt bennünket a Király utcai bejáratnál: „Jöjjünk össze″ ekkor meg ekkor, hogy megbeszéljük az anyagot és a tanmenetet, aláírás: Bartha Dénes. (Tehát nem a tanulmányi osztályon keresztül fordult hozzánk.) Megjelentünk, és ő hihetetlen közvetlenséggel, mintha már évek óta tanítana bennünket, vágott a dolgok közepébe. Rettentő gyorsan beszélt, és mindig több dologról egyszerre – alig tudta utolérni a fejében rajzó gondolatokat. Precízen készült és önfeledten improvizált, állandóan kérdéseket tett fel magának, és rögtön válaszolt is, sziporkáztak a szójátékok – minden nyelven. Bámulattal hallgattuk, és nem mindent értettünk. Félévkor kis tanulmányt kellett írni, emlékszem, nekem a Claudius-versekre írott Schubert-dalok jutottak. „Túlmegy rajtam″ – írta a rá jellemző túlzással széljegyzetként a nyitó oldalra. Láthatóan nagyon élvezte, hogy magyar növendékeket taníthat, talán tehetségesebbnek is tartott bennünket, mint az amerikaiakat. Utólag olybá tűnik: nosztalgiázott is egy kicsit.

 

Bartha a 20. századi magyar zenetudomány egyik legjelentősebb alakja volt. Kozma Erzsébet, a Zeneakadémia egykori igazgatóhelyettese így jellemezte „káderjelentésében″, 1956-ban: „Megbízható, korrekt és becsületes ember.″ Tanítása, tudományos etikája, közéleti szerepvállalása bizonyította ennek az egyszerű mondatnak az igazát. Egy biztos: bármit veszünk elő alkotásai közül, biztosak lehetünk abban, hogy a lehető legnagyobb komolysággal, felkészültséggel, meggyőződéssel bocsátotta ki a kezéből. Tiszta üzeneteket hagyott hátra, amelyek épp ezért állják ki az idők próbáját.