Oroszul zongorázni?

2015. december 7.

„A nagy orosz zongoraiskola” – gyakran találkozunk ezzel a kitétellel életrajzokban, koncertismertetőkben, és automatikusan beugranak nevek is: Rahmanyinov, Gilelsz, Richter, a maiak közül Szokolov, Koroljov, Berezovszkij, Kiszin, vagy éppen Macujev.

Érdemes egy kicsit a sztereotípiák mögé nézni: mit is jelent valójában az orosz zongoraiskola? Talán még azt a kérdést sem szentségtörés feltenni: létezik-e egyáltalán? Bizony többször fel is teszik, ráadásul olyanok, akik oda tartoznak, vagy tartoznának szívük szerint. Kétségtelen, hogy az orosz fiatalok máig tarolnak a nemzetközi zongoraversenyeken, szinte nem is létezik olyan megmérettetés, amelyen legalább döntősök ne kerülnének ki az oroszok közül. Az informált zenebarát azt is tudni véli, hogy mit jelent az orosz zongoraiskolához tartozni: mindenekelőtt virtuozitást, robosztus billentést, lélekkel teli, romantikus kifejezőerőt. Ám e hagyomány valódi természetének megragadásával azok a nagy művészek és tanárok is küzdenek, akik maguk jeles képviselői a tradíciónak. A legtöbbször nem is ők használják az orosz zongoraiskola kifejezést, hanem azok a külföldön élő és származásukat, iskoláikat márkavédjegynek használó zenetanárok, akik a nagy sikerű orosz zeneoktatás metodikájával akarnak hódítani.

Ha korrekt feleletet akarunk adni arra, hogy miben áll az orosz zongoraművészet újabb és újabb generációkkal mindig ismétlődő, immár évszázados sikerének titka, be kell látnunk, nem találunk olyat, ami így vagy úgy ne lenne jellemző más nemzetekre, más iskolákra, vagy művészekre. A makulátlan technika, az erőteljes, de ha kell, bársonyos billentés, a magával ragadó dallamvezetési készség, az akkordérzékenység, a magas rendű formáló művészet, mindezek eredőjeként az intenzív érzelmi kifejezőerő – ezek az orosz zongoraiskolával kapcsolatban gyakran használt kifejezések egyike sem olyan, amely hiányozhat egy teljes értékű művész eszköztárából, tartozzon bármely nemzethez, vagy iskolához.

 

Gyenisz Macujev ( Fotó: Columbia Artist Management)

 

Talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha történeti oldalról szemléljük mindezt és a nagy egyéniségek sorában, illetve az ő individuális hatásukban véljük felfedezni az orosz zongoraiskola egyediségét. Bármily meglepő, ebben a történetben is Liszt Ferencig vezetnek a szálak. Az oroszországi zongora művészetben az ő három turnéja (1842–1847) vetett szikrát. Hamarosan olyan előadók jelentek meg orosz földön, akik akarva – mint a Rubinstein fi vérek – vagy akaratlanul – mint Theodor Leschetizky – az ő hatása alatt kezdték el művészi és tanári munkájukat. Anton Rubinstein (1829– 1894) kilencévesen Lisztet játszott koncertjein, tizenegy évesen meg is ismerkedett vele, később barátságot kötöttek. Ő alapította az első orosz konzervatóriumot Szentpéterváron 1862-ben, tehát több mint egy évtizeddel korábban Liszt pesti Zeneakadémiájánál. A lengyel születésű Leschetizky (1830–1915) Czernynél tanult Bécsben, és csak 1852-től tanított Szentpéterváron, Rubinstein meghívására. 1878-ban vissza is tért Bécsbe, és ott működött nagy hatású zongorapedagógusként szinte élete végéig. Olyan meghatározó zongoraművészek voltak növendékei, mint Ignaz Friedman, Oszip Gabrilovics, Mieczyslaw Horszowski, Benno Mojszejvics, Jan Paderewski, Artur Schnabel, Vaszilij Szafonov. Ekkor már valóban orosz iskolának tekinthetjük azt, amit e nagy hatású muzsikus-pedagógusok továbbadtak. Szafonov (1852–1918) tanítványa lett Alexander Szkrjabin, Nyikolaj Metner és Josef Lhevinne. Szafonov nemzetközi jelentőségű zenész volt, nemcsak zongoristaként, hanem karmesterként is. Őt váltotta Mahler a New York-i Filharmonikusok élén. A következő kulcsszereplő Alexander Siloti (1863–1945), aki Anton testvérénél, Nyikolaj Rubinsteinnél és Lisztnél is tanult. Ő tanította Rahmanyinovot és Szkrjabint is, valamint későbbvilágszerte fontos propagátora lett az orosz zenének és művészeknek. Siloti kortársa és kollégája volt a Szentpétervári Konzervatóriumban Felix Blumenfeld (1863–1931), aki valamennyi említett művészhez hasonlóan nemcsak pianistaként, hanem a korszak szokásainak megfelelően karmesterként és zeneszerzőként is működött. Ő mutatta be Oroszországban a Trisztant, és Párizsban a Borisz Godunovot. Jeles tanítványai voltak, többek között Vladimir Horowitz, Maria Jugyina, valamint unokaöccse, Heinrich Neuhaus (1888–1964). Neuhaus mástól is tanult, például a híres és rettegett virtuóztól, Leopold Godowskytól Berlinben. Éppúgy csak részben tekinthető tehát oroszországi tanárok neveltjének, mint szinte valamennyi elődje.

Neuhaus a kapocs a mához. Még jó néhányan élnek a tanítványai közül, s előadóművészként, tanárként egyaránt aktívak. Felsorolni is nehéz, milyen jelentős művészeket állított pályára. Csak azok közül említünk néhányat, akik a hazai közönség számára is ismertek: Yakov Zak, Szvjatoszlav Richter, Emil Gilelsz, Anatolij Vedernikov, Eliszo Virszaladze, Alekszej Lubimov, Radu Lupu. Legfontosabb pedagógiai utóda és éveken át asszisztense Lev Naumov (1925–2005) volt, aki „Neuhaus jóváhagyásával” címen írt egy könyvet professzora működéséről, módszereiről, az óráin elhangzottakról. De első kézből való írásos forrás is rendelkezésünkre áll Neuhaustól. Az ötvenes évek végén kiadott egy esszégyűjteményt „A zongorajáték művészete” címmel, amely magyarul is olvasható. Ebben fogalmazza meg alapvető téziseit a zene- és előadóművészetről, s ezekben talán fellelhető némi magyarázat arra, miért ilyen nagy hatású és sikeres az orosz zenei hagyomány. Kivonatosan így formulázható a három központi gondolata: 1. a zenét úgy kell tanítani, hogy a megvalósítás a zene jelentéséből induljon ki, az első perctől kezdve, már a legegyszerűbb darabnál is; 2. a jó technika a zongorázási jártasságra épít, azaz magukra a darabokra, a konkrét problémákra és nem az elméletre, vagy kivonatos gyakorlatokra; 3. az előadó egyénisége, azon belül zenei kreativitása, teremtő, újrateremtő ereje a legfontosabb, ezt kell felszínre hoznia, és ha sikerült, egyedüli vezérfonálként követnie az előadás során.

A legjelesebb világjáró zongoraművészek sorában még mindig igen előkelő helyet foglalnak el az orosz, vagy orosz származású muzsikusok. S ha összevetjük játékukat, igazat kell adnunk Neuhaus professzornak: a sokféle teljesen különböző egyéniség zenélésének odaadó hallgatása teremt csak valamiféle szavakban nemigen megfogható egyedi összképet az orosz zongoraiskoláról.

Mácsai János 

Címkék