„Ennyi év után is szeretem még a zenét”
Napjaink legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb csellistáinak egyike. A Szovjetunióban született, évekig Izraelben élt, jelenleg Brüsszelben lakik. Tanult Rosztropovicsnál és Pjatigorszkijnál, a Deutsche Grammophon exkluzív művészeként több mint 50 lemez fűződik a nevéhez, játékának romantikus izzását, gazdag vibratóját és telt csellóhangját sokan túlzottnak tartják, még többen rajonganak érte. Mischa Maisky az Új Magyar Kamarazenekarkíséretében ad koncertet a Zeneakadémián; ennek apropóján nyilatkozott a Koncertmagazinnak.
Szerencsésnek mondja magát, pedig pályakezdése nem volt egyszerű a Szovjetunióban. A kezdeti gyors sikerek után két évig cementet is lapátolt egy munkatáborban.
Nagy iskola volt számomra. Persze nem kívánom senkinek, de az életről biztosan többet tanultam azalatt, mint ha koncerteztem volna. Nagyon fontos, hogy mindenben, amit a sors számunkra tartogat, meglássuk azt, ami pozitív. A gyerekeknek is át kell esniük bizonyos betegségeken, hogy megszerezzék az immunitást. A nehézségek megerősítik az embert. Semmit sem sajnálok, ami az életben történt velem, mi több, mindenért hálás vagyok.
A tehetsége eljuttatta önt a 20. század két nagy csellistaóriásához, Rosztropovicshoz és Pjatigorszkijhoz. Mit tanult tőlük?
Erről egy egész könyvet írhatnék, nehéz röviden válaszolni. Mégis, mindkettejük legfőbb tanítása az volt, hogy sose felejtsük el: a cselló, vagy bármilyen más hangszer csak eszköz a cél eléréséhez, ami nem más, mint a zene. A tehetségünket, tudásunkat a zene kifejezésére kell használni, és nem fordítva, a zenével megmutatni, milyen ügyesek vagyunk. Ma sajnos gyakran ez történik, mert olyan kemény a verseny, olyan magas a technikai színvonal, hogy a fi atal muzsikusok azt hiszik, azzal tűnhetnek ki, ha minél hangosabban és gyorsabban játszanak, s maga a zene másodlagossá válik.
Mischa Maisky (Fotó: Mat Hennek / Deutsche Grammophon)
Mestereivel ellentétben ön nem tanít, amit bizonyára nagyon sok fiatal csellista sajnál.
Attól függ, mit nevezünk tanításnak. Amikor a koncert után odajönnek hozzám és megkérdik, tanítok-e, mindig azt mondom: épp most tanítottam. Bár rövid mesterkurzusokat adok néha, ha muszáj, de rendszeres tanításra nem vállalkozhatom, ahhoz túl sokat koncertezem és utazom. Nagy családom van – most született a hatodik gyerekem –, ők legalább olyan fontosak nekem, mint a zene, és szeretnék több időt tölteni velük. Az embernek számot kell vetnie azzal, mihez ért a legjobban. Olyan sokan vannak, akik nagyságrendekkel jobban tanítanak, mint én tenném, így ezt inkább meghagyom nekik. Úgy gondolom, többet adhatok a tanulni vágyóknak a játékommal, mint a tanítással. És úgy érzem, én magam sem tanultam még eleget ahhoz, hogy tanítsak – talán húsz-harminc év múlva képes leszek rá… De a tréfát félretéve, én nem sokat tudok a csellójátékról. Nem tudnám elmagyarázni, miért éppen úgy fogom a vonót, ahogy, és hogy úgy kell-e fogni. Sőt, azt mondanám, mindegy, hogyan fogja valaki, ha jól zenél vele. Én mindig félamatőrnek mondom magam, annál is inkább, mert az amatőr az orosz nyelvben zeneszeretőt jelent. Én pedig, bármilyen hihetetlen, ennyi év után is szeretem még a zenét.
Egy 18. századi Montagnana-csellón játszik, amelyhez szinte meseszerűen jutott hozzá. Hogyan jellemezné a hangszerét?
Negyvenkét éve találkoztunk össze, és első pillanatban egymásba szerettünk. Azóta sem váltunk el egymástól, és minden év novemberében megünneplem a találkozásunkat. Montagnana velencei hegedűkészítő volt, s a hangszerei sokban különböznek a cremonai mesterek hangszereitől. Néhányszor játszottam Stradivari-csellón is, és úgy éreztem, azokkal a hangszerekkel mindig csak magázódni lehet, van bennük valami távolságtartás. A Montagnanák közvetlenebbek, bensőségesebbek, tegezősebbek.
A muzsikusoknak ma sok olyasmit is meg kell tenniük az ismertség és a siker érdekében, aminek nem sok köze van a zenéhez. Kinézetben, megjelenésben is fel kel tűnni, hogy kitűnhessenek. Hol a határ?
Mint mindenben, ebben is meg kell találni az egyensúlyt. Azzal önmagában nincs semmi baj, ha valakit sok jó fotóval is reklámoznak, a baj ott kezdődik, ha nincs mögötte semmi. Csak a zene minősége számít. A jó árut is jól kell csomagolni, de a zenei tartalmat nem lehet megjelenéssel helyettesíteni, a megjelenés pedig jó ízlés kérdése.
Önnel kapcsolatban mindig azt mondják, hogy mindent romantikusan játszik. Ez vajon minek köszönhető? Megint attól függ, mit nevezünk romantikusnak. Ha a gazdag érzelmi kifejezést, akkor azt kell mondjam, hogy amit ma régizenének hívunk, az természetesen ugyanúgy tele van érzelemmel. A barokk zene is rendkívül szenvedélyes és érzelmes. Pablo Casals mondta, hogy nincs olyan emberi érzelem, ami ne lenne meg Bachnál. Horowitz szerint pedig minden zene lényegileg romantikus. De persze szó sincs róla, hogy ugyanúgy játszanám Bachot, mint Schumannt vagy Sosztakovicsot – arról pedig végképp nem, hogy az én interpretációm lenne a „helyes”. Minél nagyobb egy zene, annál többféleképpen lehet előadni. A két nagyszerű csembalistáról, Rosalyn Tureckről és Wanda Landowskáról mesélik, hogy amikor azon vitatkoztak, hogyan kell játszani Bachot, az egyik végül rálegyintett: „Jó, játszd, ahogy te akarod, én meg úgy játszom, ahogy ő akarta!”… Senki sem állíthatja, hogy tudja az „igazságot”. Az a lényeg, hogy a játék sose legyen unalmas vagy csúnya. Az emberek többsége sajnos fél a különbözőségtől, másságtól, veszélyesnek tartja azt, és ez nemcsak a zenében van így – a nagy történelmi konfl iktusok is ebből származnak. Holott a különbözőségeknek örülnünk kellene, mert ez adja az élet gazdagságát.
Rácz Judit