A képzés az Akadémián igen nehéz, időnként igen kemény volt: aki végigcsinálta, igazi zenészként került ki onnan.

Solti György

„A jazz nem stílus”

2015. szeptember 25.

A lengyel jazz középnemzedékének egyik kiemelkedő képviselője, a klasszikus képzettségű Leszek Możdżer ad szólóestet a Zeneakadémián. Ennek kapcsán beszélt a Koncertmagazinnak a lengyel és európai jazz helyzetéről, az őt ért zenei hatásokról és a műfaj jövőjéről.

Mivel magyarázza a lengyel jazz különleges helyzetét Európában, valamint azt, hogy az évtizedek során annyi világhírű jazzmuzsikust adott Lengyelország a világnak?

A zene menedéket jelentett a lengyeleknek a nehéz időkben. Menekülés volt a rendkívül lehatárolt és félelmekkel teli történelmi valóságból. És ugyan a kormány kötelezővé tette az orosz zeneszerzők műveinek előadását a lengyel zeneiskolákban, ettől ezek még jó zenék voltak nagy szellemek (Prokofjev, Rahmanyinov, Sosztakovics) magvas üzeneteivel. Ezeket a zenéket a legjobb klasszikus hagyományokkal (Beethoven, Bartók, Chopin, Szymanowski, Debussy) együtt adták elő, vagyis nagyszerű repertoárt lehetett megtanulni. A zene elvont nyelv, úgyhogy hamarosan a szolgasorba hajtott lelkek szabad önkifejezésének terepévé vált. Európa első free jazz zenekara Tomasz Stańko The Jazz Darings formációja volt. A hatvanas években a jazz a szabadság szimbólumává vált. Azon ritka kifejezésformák egyikeként működött, amelyben szabadon szólhatott az ember, így hát minden érzékeny elmét megragadott. Nos, ezért van nekünk annyi jó jazzmuzsikusunk itt Lengyelországban.

Pályája során több lemezen is megszólaltatott Chopin-darabokat. Ez főhajtás egy nagy lengyel zeneszerző előtt, vagy inkább arról van szó, hogy Chopin könnyen jazzesíthető?

Esetemben annyi történt, hogy felhívott egy producer. Valójában ez a producer sok lengyel pianistát megkeresett. Így kezdődött a Chopin-divat a lengyel jazzben. Húszéves voltam akkoriban, és irtóztam tőle, hogy jazzesen adjak elő Chopin-darabokat, de egyúttal vonzott a lehetőség, hogy stúdióba vonuljak, és elkészíthessem első szólólemezemet. Mindezt titokban kellett csinálnom, mert pontosan tudtam, hogy a zeneakadémiai professzoraim nem támogatnák az ötletet. Néhány évvel később újabb telefonhívást kaptam, ezúttal egy francia lemezkiadótól. Óriási esély nyílt számomra külföldön, európai terjesztéssel készíteni egy albumot. A harmadik felvételem egy DVD, melyet barátommal, Tymon Tymanskival készítettem. Arra kaptunk lehetőséget, hogy kétszázezer ember előtt játsszunk egy lengyel rockfesztiválon. Mit mondjak, ezt nem hagyhattam ki! Ritkán kap az ember efféle felkéréseket telefonon…

 

Leszek Możdżer (Fotó: Piotr Topperzer)

 

Néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy Komeda című albumot. Több pályatársa is lemezeken emlékezett meg a korán elhunyt zongoristáról, Krzysztof Komedáról. Ön miért fordult a zenéje felé?

Komeda volt a lengyel jazztörténet egyik legnagyobb alakja. A későbbi legendás jazzművészek – Stańko, Muniak, Namysłowski, Delag, Bartkowski, Wróblewski, Milian – mind az ő együtteseiben játszottak. Nagyszerű zenekarvezető volt, okos ember, eredeti komponista és meghatározó szellem. Ritka kombináció. Zenéje egyszerű volt és tiszta, ugyanakkor személyes és átütő erejű. Egyszer feltűnt Hollywoodban Roman Polanski oldalán, és azonnal sikeres lett. Fiatalon halt meg, mégis lengyel zenészek generációira volt hatással. Szerencsére néhány lemezfelvétel azért maradt tőle.

Milyen hatásra döntötte el, hogy jazzt játszik majd, és nem klasszikus pianista lesz?

Tizennyolc éves koromban hallottam először a Chick Corea Elektric Bandet, majd néhány nappal később Miles Davis Kind of Blue albumát. Azt mondták, ez jazz. Meghökkentett a zene minősége… Valamivel később módom nyílt megismerkedni Petrucciani, Kirkland, Garner, Peterson, Jarrett, Evans zenéjével is. Mindegyikük egészen másképp zongorázott. Rájöttem: önmagukat adják. Világossá vált, ha én is szeretném önmagamat megvalósítani, jazz-zenésszé kell válnom.

Jó tíz éve közös felvételen szerepelt a lengyel jazz egyik nagy öregjével, Adam Makowiczcsal. Meséljen közös szereplésükről!

Hatéves lehettem, amikor a nagyapám vett egy Makowicz-nagylemezt, és mondta, hogy hallgassam meg. A Unit volt az, egy dob-elektromos zongora duó. Meghallgattam, de semmit sem értettem belőle. Két héttel később viszont már kezdtem felfogni egyes részeit, sőt, bizonyos darabokat meg is szerettem rajta. Sose gondoltam volna persze, hogy egyszer majd játszom vele. Nekem ez olyan volt, mintha magával a Mesterrel találkoztam volna. A nagy virtuózzal, a tanítóval, a meghatározó forrással. Csodálatos tanulmány volt ez számomra. Mindent elkövettem, hogy alkalmazkodni tudjak Makowicz nyelvéhez. Első közös Carnegie Hall-koncertünk került fel egy CD-re, de valójában a legjobb hangversenyeket később adtuk. Csupán néhány éven át játszhattam vele, mivel folyton mély meghajlásban maradni a mester előtt kissé fárasztó feladat.

Többen a jazz közeli haláláról beszélnek. Ön hogyan látja a műfaj jelenlegi helyzetét?

A jazz nem stílus; azonos azokkal, akik játsszák. Amíg a muzsikusok kreatívak, a jazz is jó egészségnek örvend majd. Az újságíróknak talán inkább a swing megkopásáról kellene beszélnie. Tegnap a swing még a jazz egyetlen hivatalos nyelvének számított, ma meg nem több az egyik eszköznél a sok közül. A nagy európai pianisták hagyatéka és a hangszer alapos ismerete teljesen egyedi diszciplínává tette az itteni jazzt, melyet a klasszikus zeneirodalom is meghatározott. A jazz állandóan terjeszkedik, és egyes új területek elkerülik az újságírók figyelmét, ezért hívnak segítséget a haldokló beteghez.

Ha választhatna egy muzsikust a most aktív jazzisták közül, kivel játszana a legszívesebben?

Egy ügyes, ugyanakkor mélyen spirituális, érzékeny, összeszedett, alázatos, vidám, barátságos és megbocsátó személlyel. Ilyen partnerre van szükségem munka közben.

Máté J. György