Concerto Budapest

„Wagner volt I. Richárd, Strauss III. Richárd; és kettejük között nincsen II. Richárd.” Hans von Bülow-tól származik a szellemes megfogalmazás, és ő igazán tudhatta, hogy miről beszél, hiszen Wagnernek holtáig (még a felesége, Cosima elcsábításán túl is) a csodálója maradt, a pályakezdő Straussnak pedig a mentora volt. Ilyesformán I. és III. Richárd művei kerülnek egymással párba ezen a koncerten, az első részben például a 19. és a 20. század nyugati zenéjére egyként rendkívüli hatást gyakorló Trisztán és Izolda legnevezetesebb részlete és az idős Strauss megrendítő szépségű hattyúdala, a Hesse és Eichendorff költeményeire komponált Négy utolsó ének – mindkét koncertszámban a főként historikus produkciók nélkülözhetetlen közreműködőjeként tisztelt szopráné, a kiváló Szutrély Kataliné a főszerep. „Furcsa, de a haldoklás pontosan olyan, ahogyan hatvan éve megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben” – fogalmazott élete legutolsó napjaiban Strauss, és a koncert második felében e szimfonikus költeménye a hősi halál és a héroszt búcsúztató gyász legfelfokozottabb wagneri ábrázolására fog ráfelelni.