Kalló Zsolt, Börzsönyi Máté és Balog József kamaraestje

A Liszt- és Artisjus-díjas zongoraművész, Balog József nemzedéke egyik legsokoldalúbb tagja, repertoárja Rameau-tól a kortársakig terjed, s kedveli a ritkaságokat, az ínyencségeket. Kamarapartnerei ezúttal a szintén Liszt Ferenc-, valamint Érdemes-díjas hegedűművész, Kalló Zsolt, a korhű hegedülés hazai úttörője, a Capella Savaria művészeti vezetője, valamint Börzsönyi Máté, a Budafoki Dohnányi Zenekar kürtművésze. Műsoruk Beethoven és Brahms kamarazenéjének kevésbé ismert rétegeit tárja elénk.
Op. 17-es szonátáját az akkor még alig ismert Beethoven Giovanni Puntónak, a kor ünnepelt, virtuóz kürtművészének komponálta 1800-ban. A háromtételes mű a natúrkürt sajátosságaira épít, de már Beethoven korában is gyakran adták elő csellón. Ismertebb Beethoven-kompozíció a hetedik hegedű-zongora szonáta: az op. 30-as sorozat második darabja 1801–1802 során keletkezett, dedikációja I. Sándor cárnak szól. A mű már a gyakorlott szonátaírót mutatja, de néhány új vonása is van: nincs például ismétlés az első tétel kidolgozásában, s a kidolgozásban nem jelenik meg a főtéma. Scherzója az egyik legjátékosabb Beethoven-tétel, hetyke karaktere ellentétben áll a komor zárótétellel, mely azonban szintén mutat táncos vonásokat.
Az idős Brahms talán legszebb, legbensőségesebb zongoraművei az op. 116–119-es darabok, melyek közül az 1892 nyarán írott op. 117-es Három intermezzót maga Brahms is három altatóként jellemezte. A szerző Bad Ischlben tartózkodott, és egy barátjától levélben kért kottapapírt, hogy le tudja jegyezni a műveket, melyek talán csak azért maradtak ránk, mert az idős Clara Schumann tudomást szerzett létezésükről, és elkérte őket a szerzőtől. Brahms Kürttriója még egy frissebb, fiatalabb szerző alkotása: az 1865-ben keletkezett négytételes mű a korban már szinte elavult natúrkürtöt alkalmazza, talán sötétebb hangszíne miatt.